Csak rázom a ketrecem

Ha valami csoda nem történik, illetve, ha nem teszünk valami eget rengetőt, akkor tegnap eldőlt a 2018-as választás. Így, máris múlt időben, ami nagyon szomorú egy folyomány, és mégis bevégeztetett. Nem véletlen, hogy budavárán elkezdték a böhöm nagy erkély építését, ahonnan a zsarnok majd, miután párttitkáros kalapját és ballonkabátját fölvette, integethet a szolgáknak.

Akárha május elsején hajdan a nép barátai, miközben sör virsli, csak épp ez fog majd hiányozni az eljövendő szürkeségben, mert az új hatalmasnak még ehhöz sincs érzéke. Csakis a szerzés, ez élteti őtet, lelohadni akkor fog, amikor az utolsó szöget is a vagyontalan batyujába tette, és mindenhol áll majd a stadion, és nem lesz mit építtetni. Máshoz nem ért.

tanulókAkkor már azt sem tudjuk, hol a picsába is vagyunk, a geográfia megszűnik, elég lesz annyi ismeret, hogy Felcsút a világ közepe, ahol a szeplőtelen alászállott, hogy fölajánlja a lángoktól öleltet a kuvasznak, majd elpöfög a kisvasúton. Ezt a legújabb ásatások is bizonyítják, amelyet a budi mellett folytattak.

Mindezt a rózsaszíntelen jövőt két történés alapozta meg visszafordíthatatlanul. A nemzet fővadásza, a szalonkák nagy barátja, Semjén ajtónálló nagy büszkén jelentette be, hogy immár nyolcszázezer embert terelt vissza a határokon túlról a nemzet kebelébe. Ők azok, akik persze, hogy nem kapnak szavazati jogot, csakis kényelmesen, levélben, atyai segítséggel kitöltve.

Ők azok a manusok a nemzet testében, akikért semmi sem drága, a tőled beszedett pénzt pumpálják oda nekik gazdaságukat élénkítendő és egyházukat támogatva, hogy a kerítésen belüli farhátzabálóknak nulla egész kilenctized jusson. Ez nyolcszázezer szavazat a talonban, amit akkor rángatnak elő, amikor csak akarnak, és senki emberfia ellenőrizni ezt nem tudja.

Ugyanekkor, mindezt kiegészítve a házi készítésű alaptákolmány-bíróság azt is helyénvalónak tartotta, hogy az a félmillió – vagy több – honfitársunk, aki Londonba, Münchenbe vagy Stájerországba menekült, hogy éhen ne dögöljön – vagy csak azért, hogy bele ne fulladjon a nemzeti pitypangba -, ne szavazhasson zavartalanul, vagy sehogyan se.

semjen3_normalEz alaphangon közel másfél millió nekik vagy úgy, hogy több jut, mint ami jog szerint járna, vagy úgy, hogy az ellenérdekelt fél nem kapja meg, amit neki szánnának. Mindez kiegészülve a belvizeken evező fix másfél millió barommal, készen is van a dolog, minden eldőlt, mielőtt elkezdődött volna. Ezért van az, hogy csak rázom a ketrecem tehetetlenül, és sírok. Valamint kiáltozom.

Már régóta látszik, hogy nem vagyunk mi itt egyforma mércével mérve. Most épp a szerencsétlen, jobb sorsra érdemes MSZP-t fenyegeti a CÖF. Ez önmagában okot ad a sírva vigadásra, mert ki a faszom az a CÖF? Mért fáj neki, hogy aláírásokat gyűjtenek a szerencsétlenek, és mért pofázzák, hogy ez bűncselekmény, mert ezt teszik.

A menekültek ellen való, amelyet abba nem hagytak, csak fölfüggesztettek legjobb emlékeim szerint, de csakafidesz tette kígyóként sziszegve, meg mért nem az? Valahogyan kettős megítélés alá esnek itt minálunk a dolgok. Amikor a mostani vezér még csak ellenzéki bajkeverő volt, és szuszogva bontotta a kordont a Kossuth téren, senki nem lépett a tökeire. Most meg már ott tartunk, hogy ő építget magának, ha szónokolni támad kedve, és ezt a gyalázatot a saját kommandósai vigyázzák.

Megúszta a tévé székház fölgyújtatását is, mert az akkor a falakon belül lévők demokráciát játszottak és megbocsátó jófiút, ami végezetes hiba volt, sőt, egyenesen bűn. Nem állították meg, amíg meg lehetett volna, most meg már tehetetlenül nézik az ámokfutást, amit a nyolcmillió ellen folytat, aki nem kér belőle, és mégis elképesztő töménységben kapja. Péntekenként a rádióból, és naponta lázárok, rogánok, szijjártók, németszilárdok, meg mindenféle mocsadékok képében.

Kibasztunk magunkkal, és ezek kibasztak velünk. Elnézést a kendőzetlen fogalmazásért, de a moncsicsis mondókák ideje régen lejárt. Már 1998-ban, amikor a foguk fehérje először villant ki, most meg már szikrázva csattog a protkójuk. Ötperces sztrájk, amikor az életünket, a kölkeinkét és a kölkeink kölkeiét zabálják föl épp? Ugyan már, királylány. Van két évünk, amíg kiállítják a halotti bizonyítványt. Hétszázharminc nap, százhetvennégyezer százhúsz óra. Rohadt kevés, de tán elég. Hogy mire, az kiderül. Vagy nem.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum