Nemzeti koton

Miközben minálunk babakocsiba tett koporsóval riogatnak és nevelnek papjaink, ilyen installációval próbálva meggyőzni a magyart, hogy még csak véletlenül se védekezzen a nyomorba döntő számolatlan gyermekáldás ellen, elámulva látjuk, s halljuk, hogy a hülyeség úgy tűnik, az illiberalizáció rendszer-specifikuma.

Ferenc pápa ugyanis szőrszálhasogatónak nevezte azt a vitát, hogy szabad-e a keresztényeknek óvszert használniuk. A Szentatya szerint a kérdést csak a vaskalapos keresztény fundamentalisták tartják napirenden, így mintha nagyítón át nézné kietlen országunkat, ahol, ha tehetnék, a hit egyes felkentjei visszahoznák a máglyahalált is, hogy boldogok legyünk.

Amilyen örömmel látjuk, hogy a Vatikánba Ferenccel beköszöntött a frühling, legalább annyira elborzadva tapasztalja meg az ember, mi történik a jobb sorsra érdemes hittel itt minálunk, ahol a politikával karöltve a naiv rajongók agyának átmosása zajlik, visszatérve a középkorba.

száz év vagányDohos, avas szaga van ennek az egésznek, s ha a Szentatya kijelentését van még erőnk komolyan venni, akkor arra a megállapításra kell jutnunk, hovatovább semmiben sem különbözik a magyar katolikus kar az IÁ-tól. Annyiban csupán, hogy nem kalasnyikovval és macsetével terjeszti az általa egyedül üdvözítőnek vélteket.

Nálam jobban hozzáértők vezették le igen okosan, hogy az iszlám radikalizálódása egyenes következménye annak, hogy a vallás nem vált el a politikától. Ha igazuk van – és mért ne lenne -, mi itt, a Kárpátok alatt ugyanúgy benne vagyunk a ganajban, mint a szerencsétlen arabok a sivatagban. Ölni nem csak golyóval, szóval is lehet.

A kurzus megvette a papság jó részét. Amikor adómentessé tette az ellenőrizhetetlen jövedelmeket, amikor számolatlanul adja tovább az adóforintokat, amikor minden más módon kedvez a katolikus egyháznak ahhoz, hogy állam legyen az államban, amikor a rivális felekezeteket ellehetetleníti és kirekeszti, akkor megágyaz annak, hogy a szószékről ne Istent, hanem a pártot dicsérjék, megfeledkezve arról, hogy az elme mily feladatokra alkotta meg ezt az egész anakronizmusba fordult képződményt.

És most kérek elnézést azoktól az egyházfiktól, akik úgy működnek, ahogyan azt évezredekkel ezelőtt feladatukul szabta a teremtő képzelet. Viszont ők vannak kisebbségben. A nagy többség már akkor odahagyta az igazi szolgálatot, amikor a tehénlepényes falvakban kártyapartira ült össze a pap, a tanító meg a kisbíró vasárnap délután.

Most épp abba a korba álmodik vissza bennünket az elfuserált politika, ezért az egyház az ő karcos hangú macájává vált. Mert tetszik neki nagyon, ennek megfelelően törleszt is, előre, mielőtt még kérnének tőle valamit á la Virág elvtárs. Így lehet, hogy elcseszett papírok aláírására noszogatnak, vagy nyíltan hirdetik, kire kéne ikszelni, ha üdvözülni akar a szerencsétlen.

papaÍgy lehet, hogy megtagadják a koldus segítését, és így lehet, hogy Ferenc intelmei ellenére vaskos pénzt zsebelnek be esküvőért, temetésért, keresztelőért, egyebek, miután az egyházi adót is zsebre tették az állam apanázsa mellé. Kitetszik hát, milyen messzire kerültek Krisztustól, s mielőtt valamely hittérítő nekilátna ordítani, elmesélem, nekem nem a szakállassal van bajom.

Hanem inkább a nevében harácsolókkal és a nevével kurválkodókkal, akik még egy jó szeretkezést is irigyelnek a korgó gyomrú Isten bárányaitól, és rájuk húzzák a nemzeti kotont, amely nem a lingamot, hanem az agyat födi el. Viszont tanulhatnának a drága Marqueztől csöppet.

„Nicanor Reynor atyát, akit don Apolinar Moscote hozott a lápvidékről, hogy összeadja a jegyeseket, hálátlan hivatása kemény öregemberré edzette. A fonnyadt bőr szinte rátapadt csontjaira, de gömbölyded, kiugró pocakja volt, s arca mint egy öreg angyalé, bár inkább az együgyűségtől, mint a jóságtól. Úgy gondolta, a menyegző után azonnal visszatér a plébániájára, de elszörnyedt, amikor látta, hogy Macondo népe milyen elvadultan él és virul a fertőben, ahol a természet törvényei uralkodnak, a gyerekek nem részesülnek a keresztségben, és senki sem tiszteli az ünnepek szentségét. Abban a meggyőződésben, hogy nincs a földnek még egy pontja, amely jobban rá lenne szorulva Isten eszméjének vetőmagjára, elhatározta, hogy ott marad egy hétre, megkereszteli a körülmetélteket és a pogányokat, törvényesíti a vadházasságokat, és feladja az utolsó kenetet a haldoklóknak. De a kutya sem törődött vele. Az emberek azt mondták, hogy hosszú évek óta jól megvannak pap nélkül is, a lélek dolgait közvetlenül Istennel intézik el, és leszoktak a halálos bűnökről.”

És most tessenek elhajtani engemet a retkesbe. Köszönöm.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , , ,

Hozzászólás a(z) Névtelen bejegyzéshez Válasz megszakítása

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum