Kampec dolores XVII. – Padam, padam

Az emlékezetes nap után, amikor Béla felolvasóestet rendezett a fröccsök urának, amivel úgy megríkatta őt, mint egy karonülő kisdedet, a Nap valóban másképpen sütött, és hőseink is új módon néztek egymás szemébe, jobban mondva, jó darabig sehogyan sem. Mindkettejüknek föl kellett dolgozni a világ átváltozását, amely munka – valljuk meg – nehézkesen haladt előre.

Így, ilyen csöndes egymásra utaltságban zötyögött előre az idő, illetve meg is állt. Amint a rozsdavörös levelek elkezdtek peregni a plébánia előtti téren, Béla úgy tapasztalta, hogy egyszer csak hullásuk megszűnik. Kimerevedtek mintegy, és azonmód vált panoptikummá körülöttük minden. A két sárga mellényes közmunkás, akik már az idők kezdete óta vakargatták a satnyuló virágágyást, a duplagyűrűsök, akiknek fejére fölkerültek azok a röhejes kalapok, amelyek miatt kölökkorában Bélát az emlékezetes trauma érte, és hitetlenné vált, sőt, még a bádogbános lába is megállt a levegőben a reverenda alatt, ahogyan lépni óhajtott.

Mindent elöntött a hamiskás idill, a viasszá vált világban csupán a szóda sprickolása hallatszott, amely muzsika jelezte azért, hogy a mozdulatlanság csak Béla fejében létezik, ezt ő már rég tudta, hozzá is szokott a különös állapotokhoz, de jó volt nagyon. Így teltek a napok rengeteg ideig, vagy csak úgy tetszett.

árnyékEgyszer azonban, ahogyan hősünk haladt az ivó felé a porral átitatott utcákon, különös dolgot vett észre. A Nap laposan sütött százméteres árnyékokat rajzolva a kopott flaszterre, aztán változás jött el hirtelen és váratlanul. Minden megmozdult. A bádogbános megemelt lába tompán puffant, amint a hetek óta megkezdett lépést befejezte, a közmunkások söprűje elvégezte a megrekedt lendületet, és a duplagyűrűsök feje remegése is újra kezdődött haladtukban. De ami a legfurcsább volt, és csak most tűnt fel eddigi hiánya Bélának is, visszatértek a hangok. A templom harangja megkondult, fölzúgtak a kiskölkök műanyag dömperei, és a szomszéd is letudta az idők kezdetén megkezdett ordítást, de ennek a befejezése hallatszott csak, valahogy így: …csába. Hirtelen heves szélroham söpört végig a falun, a fények is megváltoztak. Tisztára, mint Macondo végórája. Ez villant be hősünk iszamos agyába, és tudta már, hogy valami visszavonhatatlan történt a világgal.

Benyitott az ivóba. Csörömpölt az ajtó, furcsák voltak a fények is, mert két perc alatt lett sötét, de ami a legkülönösebbnek tűnt, tele volt a kocsma. Hangoskodva, egymást lökdösve, mint kisdiákok tülekedtek meglett férfiak a tévé előtt, amelyből borzalmak folytak a megszokott hülyeség helyett. Béla leült kiérdemelt helyére, ahol a szék már a feneke formáját is ismerte, fröccsét, ha kicsit késve is – ebben a felfordulásban –, de megkapta. Egy slukkra kiitta a kétharmadát, hagyta, hogy átjárja kicsit a melegség, és csak akkor látott neki, hogy számba vegye, hová is jutott.

Nem sok örömöt lelt a tapasztaltakban. Az egész ivót beterítette a dobozból áradó villódzó kék fény, amelyet rendőr és menőautók ontottak magukból, a szirénák visítása, és az orrhang, amely a narratívát adta az egész hetedik bugyorhoz: terroristák…lövések…halott…a francia rendőrség…ilyenek hallatszottak szűrt tudatán át, míg nagy nehezen, és már két beöntést magába küldve összeállította a történetet, és fölfogta, mi is történt. Borzalom – vélekedett, és azon volt, hogy alaposan átgondolja, földolgozza, megértse ezt az egészet, mert tudta, hogy eszének és szívének alapos és hosszú munkájára lesz szükség, hogy a nemrégiben elnyert megvilágosodás áldásait kihasználva, ha borgőzösen is, de tiszta elmével értse meg a fölfordult világot.

Viszont azok ott, a tévé előtt nem hagyták csöndesen elmélkedni egy kicsinyt sem, egymás szavába vágva dőlt belőlük a baromság. Béla már jogot formált arra, hogy ítélkezzen fölöttük, meg is tette, és kiérdemelten, mert ilyeneket hallott: ez lett a vége a migráncsoknak…a Viktornak volt igaza…na, az endékás kurva is hallgat most…takarodna vissza a picsába az összes. Így, ilyen válogatott módon jött ki belőlük az értelem, és még cifrábban is, de ez Bélát már egyáltalán nem érdekelte.

edith_piaf_1384345410_crop_550x310Visszamerült önmagába, és arra jutott, hogy nem, ez nem a lehető világok legjobbika, de ezt a megengedő, eufemisztikus megállapítást már csak úgy félrészegen tette, és várta a zárórát, hogy friss barátjával, a fröccsök urával a dolgok végére járjanak, és egyszer eljött ez is. Amint a kocsmáros kiterelte a hangoskodókat, akik még az utcán is egymást győzködték lázálmaikról, elérkezett az igazság pillanata.

Béla vizenyős, kérdő szemekkel fordult barátjához, tőle remélve a megváltást. – Na, most? – Kérdezte. Hosszan nézett rá a fröccsök ura. – Hm? – Válaszolt, és tanácstalannak tűnt, mert nem tudta, mire vonatkozik a tudakozódás. – Mi van itt? – Fejtette ki bővebben Béla, és még hozzátette: – Mi lesz itt? – A kocsmáros az egész napos állástól betonná vált lábakkal odavánszorgott az internetes géphez, nyomogatta, állítgatta, és kijelentette: – Valami végleg elveszett. – Mi a rosseb veszett el? – Vált türelmetlenné Béla. A fröccsök ura megnyomott egy gombot, és a gépből fölhangzott egy nagyon távoli, fátyolos női hang: padam padam. – Ez. – Mondta az ivó tulajdonosa. Béla hallgatta, hallgatta, és szívét ellepte a mindent beborító végtelen szomorúság. – Te szemét. – Zárta le az egész elcseszett, szétrohasztott, meggyalázott napot.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags:

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Lájkolj!