Béla visszazuppant székére a rövidke lebegés után, de nem tért magához egyszerre, a fröccsök ura pedig katatón monotóniával mosogatott, csörömpölt, mert szerette volna már ébren tudni ezt az embert, akivel nemrégiben annyi kalandban volt része. Őt ez nem rendítette meg, mert tiszta tudattal élt a világban, nem várt tőle többet, mint amit az adhatott. Béla azonban idealista volt, s mivel minden információt itt, az ivóban szerzett be a villódzó tévéből, ahogyan szembesült az igazsággal a kinti rögvalóban, azonmód zuhant össze a lelke.
Nem mondta ugyan, de törekedett a lebegésre, amelynek módszertanát még Marqueztől tanulta, aki Nicanor atyát folyékony csokoládéval emelte a poros föld fölé. Béla ebből a folyékonyat fogadta meg jótanácsul, csak erjedt állapotban, s lám, így is sikerült. Senki nem tudta róla, hogy valaha olvasott volna, s mi tagadás, ezt a sötét múltat alaposan titkolta, és nem is látszott rajta. Nehéz is lett volna fölfedezni benne a hajdani könyvmolyt, hiszen olvasmányaiból repedt foszlányok voltak már csak benne. Máma már úgy ismerték, mint olyan embert, aki újságnak a reklám-brosúrákat tartja, ezeket várta izgalommal a postaládájába, és ezeket forgatta egyedül. Ezzel a szokásával egyáltalán nem lógott ki a falu lakosai közül, így volt ezzel mindenki itt.
A túlnyomó többség – a polgármesteren meg a bádogbánoson kívül mindahány – hosszú évek óta nem látott más nyomdai terméket a szórólapokon kívül. A vegyesboltban sem árultak már újságot, mint régebben, nem volt rá kereslet. Amikor Margit, a bótos megunta már a rengeteg remittendát, nem rendelt többet. Ez nagyon régen történt, de senkinek sem tűnt fel, nem hiányzott a bötű, az Istennel való dolgokat meg elintézték a templomban, ahol a bádogbános politikai munícióval is ellátta őket a maga értékei szerint, és ez megfelelt mindenkinek. Nem kérdeztek, az elébük lökött igazságot úgy fogadták el, ahogyan kapták, selyempapírba csomagolva és masnival átkötve. Meg voltak győződve róla, hogy ez a világ tökéletes, és ebbe nem engedtek beleszólást.
Most viszont kaka került a propellerbe. Néhány hete napi rendszerességgel ingyen újságokat hozott egy fiatal gyerek, akit senki sem ismert. Először megkérdezte, hogy leteheti-e, s miután engedélyt kapott, már semmi nem állíthatta meg. Minden reggel bejött, udvariasan köszönt, mint a hittérítők, és a konkvisztádorok magabiztosságával rakott le minden italtól áztatott asztalra egy újságot, amely a Magyar Idők névre hallgatott. A fröccsök ura nem nagyon foglalkozott vele, úgy volt vele, hogy rakosgassa csak azokat a papírokat. Azt tételezte, hogy vendégei, akik, amikor még a megyei napilap felbukkant olykor ezen a vidéken, akkor is csak a gyászhíreket, meg a futball bajnokság megyei kettőről szóló tudósításait olvasták, ezt úgysem veszik kézbe, és így is volt.
A fröccsök ura ugyan gyanút fogott, amikor vasárnap délelőttönként zsíros hajukkal és fehér ingükkel a mise után és ebéd előtt a falu pátriárkái tiszteletüket tették nála, és hangoskodásukból kiszűrődött, hogy a bádogbános már nem csak a Magyar Kurírt, hanem ezt a nyomdaipari terméket is olvasásra ajánlja bárányainak. Viszont mégsem foglalkozott vele, de rosszul tette. Béla nehezen ocsúdott transzcendens kalandja után, meg az elfogyasztott mérhetetlen mennyiségű vodka is terhelte, de azért kinyitotta a szemét, előtte az asztalon bortól nedvesen hevert a magyarok ideje. Jobb híján olvasni kezdte. Automatizmus volt ez, olyan egykedvűen adta meg magát a megszokásnak, mint amikor színes lapokon tisztasági betéteket ajánlgattak neki akciósan.
Ilyeneket hüvelyezett ki káprázó szemeivel: „Ma ugyanazok prédikálnak a szegénységről, akik kormányzásuk alatt elszegényítették az országot. Gyurcsány és a szocialisták megduplázták a munkanélküliséget, sorozatosan adót emeltek, háromszorosára emelték a gáz árát, elvették a családi adókedvezményt, csökkentették a fizetéseket és a nyugdíjat, adósságba hajszolták a családokat. A baloldal elszegényítette, a Fidesz megerősíti a családokat. A polgári kormányzás óta egyre többen tudnak a szegénységből kivezető útra lépni, mert a segélyt több százezer családban felváltotta a munka, huszonhárom éve nem dolgoztak annyian, mint ma. Egyre több pénz marad a családoknál, mert minden évben nő a minimálbér, bővül a családi adókedvezmény, egyre több ágazatban nőnek a fizetések, csökken az adó, a rezsi és csökkentek a nyomasztó törlesztőrészletek is. A legrászorultabb családoknak jelentős segítség az ingyenes gyermekétkeztetés, az ingyenes tankönyv, a szociális tüzelőprogram, a szociális üdültetés és a családi csődvédelem. A családok és a dolgozók ma bizakodóak lehetnek, mert Magyarország növekedési pályára lépett, és elég erős a további adócsökkentésekhez és a béremelésekhez is.”
Nyomasztotta ez az egész. Még benne élt a pesti csata, és pláne, ahogyan kinézett a légyszaros ablakon, az időbe üvegesedve most is ott állott a két sárga mellényes közmunkás, arcukra pedig kiült a reménytelenség. Hirtelen más szemüveggel nézte a körötte kavargó valóságot. Meglátta, hogy a duplagyűrűsök mennyire öregek, hogy milyen koszlott ruhákban igyekeznek az Urat szolgálni. Szeme emlékezett már a munka nélkül ténfergő fiatalabbakra is, akik bambán ácsorogtak eldugott zugokban várva az agyonfestett bután vihogó lányokra, észrevette lelkével, hogy az aprónép milyen ócska műanyag motorokon hajtja magát dübörögve, s hogy az anyák miként kapirgálják az aprót a vegyesboltban. Minden szürke lett ettől a győzelmi jelentéstől, egyedül a templom friss rézborítású tornya világított, meg a bádogbános reverendája ropogott a keményítőtől olyan hangon, mint aki legyőzte a világot.
Így is volt. Béla csak most látta, hogy az utak mellett az óriásplakátok is a rendszer részei, amint hirdetik, hogy minden működik, most értette meg a tévé unalomig ismételt szövegeit, a rádió hülye szignálja után orrhangon beolvasott híreket, amik mind ugyanazt mondták, mint az előtte hömbölgő papírhalom, és egyiknek sem volt semmi köze ahhoz a valósághoz, amely a kocsma ajtaján túl, odakint mutatkozott. Ilyen felismeréstől a hajdani Béla forradalmi hangulatba került volna, most azonban arra jutott, hogy maga is bekerült abba a homokórába, mint az összes koszlott embertársa ebben az elkúrt országban. Nem volt már ereje fölhorgadni, fájt a torka, mint gyerekkorában, amikor a sírás kerülgette, és megesett vele a szégyen. Barázdált arcán csorogtak a könnyek, mert végre meglátta, hová jutott.
A fröccsök ura szomorún nézte ezt az embert, és már mindent értett. Sprickolt a szódájával, ahogyan elkészítette a beöntést, odaballagott Bélához, megpaskolta a lapockáját, s csak annyit mondott halkan: – Jóvan na! Jóvan. Elébe csúsztatta a poharat csöndben. Harangoztak.
Vélemény, hozzászólás?