Kampec dolores XIII. – Levitáció

Suhant az autó Bélával, aki miután végre könnyíthetett magán, olyan érzéssel kucorgott a hátsó ülésen, mint aki most szabadult a halálsorról. Bármily furcsa is, tényleg féltette hősünk a nyamvadt életét, amikor a könnygáz áldásos tevékenysége folytán azt sem tudta, hol van, fölötte ordítottak a népek, aztán akkor is, amikor azt hitte, hogy soha nem jut már haza, szemben vele a rendőrök, háta mögött a tömeg.

De most jó volt. Ezek ketten ott az autó elejében röhögcséltek, mintha mi sem történt volna, amit Béla sehogyan sem értett, ő nem tudta ilyen könnyen viselni az életet. De most mindegy volt minden, csöndben ücsörgött, amíg befutottak a faluba. Elbúcsúzott a fröccsök urától és az életmentő Jenőtől, kinyitotta a nyikorgó ajtót, és csak úgy, ruhástól ájult bele az ágyba, mint máskor, amikor halálra itta magát, de most az átéltektől volt részeg nem a teste, a lelke csupán.

Álomtalan, fárasztó alvás után tért magához már hajnalban. Szerencse, hogy a fröccsök ura pirkadattal nyitotta a boltját, mert Béla úgy érezte, hogy tisztába kell tennie magában a világot, amihez meg elengedhetetlen volt némi nedű. Azzal homályosan tisztában volt már a kocsma felé haladtában is, hogy ez nem az a hely, aminek eddig hitte. Egészen egyszerűen minden összekavarodott benne. A templom kongatott, néhány duplagyűrűs iszkolt behúzott fejjel a korai misére, amikor Béla betoppant az ő saját szentélyébe, az ivóba.

Morgott egyet a fröccsök urának köszönésképp. Mérges volt rá, hogy elcipelte arra a rohadt meccsre, amely túra és a hozzá kapcsolódó élmények teljesen kizökkentették megszokott ritmusából, sőt, ha igazán közelről vizsgáljuk meg a lelkét, az is kitetszik, hogy voltaképp világnézeti válságba került. Ezt kellett máma a helyére tenni, s mindezt néhány beöntéssel megalapozni. Nekilátott tehát a gyógyításnak, miközben az a rohadt tévé szokás szerint pofázott rendületlenül. Eldöntötte azonban, hogy most igyekszik figyelni rá.

Sok érdekesség áradt a dobozból. Béla megtudta, hogy mi volt ott az állomáson, hogy mért nem engedték vonatra szállni, lassan összeállt benne a kép. Rájött, mekkora egy ökör volt, amikor két napja vasvillával szaladgált falut védeni, és voltaképp szégyellte is magát. Két alak lépett be az ivóba. Ránéztek a tévére, amely megállás nélkül ontotta magából a hülyeséget, és az ott föllelhető stílusban szólalt meg az egyik. – Le kéne géppuskázni az összes rohadékot. – Ezt mondta, taknyos orrát ingujjába törölte, csizmájáról lafogott a tehénszar.

levitacio2_1Bélának ez sok volt. Nagyot fordult vele a világ, főleg, hogy már a negyedik hűsit borította magába. Ettől érzelmes hangulatba került, és adakozni akart. Odaintett a fröccsök urának, hogy mindjárt jön, és hazaindult egy takaróért, hogy azt ő most odaadja. Hóna alá csapta a jószágot, a templomhoz indult. Úgy élt benne, hogy ezek foglalkoznak ilyen jámborsággal, legalábbis a lelke mélyén nyugvó valami úgy hitte. A mise véget ért, a duplagyűrűsök már otthon klopfolták a vasárnapi húst, amikor hősünk a templom ajtajához megérkezett.

Egy cetli lógott rajta. Hunyorgó szemmel silabizálta a szöveget, valami olyasmi állott rajta, hogy a koldus testvérek takarodjanak onnan, a módosabb testvérek meg ne adakozzanak nekik. Béla fölhorkantott, érezte, hogy reccsen egyet a lelke. Ebben a pillanatban lépett ki a bádogbános a parókia kapuján. Hősünk odaügetett, és hebegve előadta, hogy akkor ő adná azt a takarót a menekülteknek. – Ó, mi ilyesmivel nem foglalkozunk, fiam. – Ezt mondta elnyújtott, nyálas hangon a reverendás, és Béla lelke másodszor is megremegett.

Földhöz kente a takarót, és farkasüvöltésként szakadt ki belőle. – Óarohadtbüdösmocskoskurvaéletbe! – A bádogbános megrémült, vetette szaporán a keresztet, és eliszkolt. Béla ügyet sem vetett rá. Hirtelen megnyugodott, és már tudta, mit kell tennie. Lassan elindult a kocsma felé. Odaérve leült a helyére, s amikor a fröccsök ura a megszokottat tette eléje, csak félre rakta, és a vodkás üvegre bökött. – Az egészet. – Ezt mondta olyan tekintettel, hogy nem lehetett neki ellentmondani. Ki akarta inni magát a világból, és módszeresen tette. Hunyt szemmel menekült, és egyszer csak megtörtént.

Amikor már alig volt az üveg alján valami kis lötty, és mindenki azt hitte, hogy hősünk alszik nagy buzgalmában, egyszer csak megemelkedett, tíz centivel a szék fölé emelkedett, és lebegett. A fröccsök ura mint tájékozott alak, tudta mi ez, és egy csöppet sem csodálkozott. A géppuskázni óhajtó kettő azonban köpni, nyelni nem tudott, tátott szájjal bámultak földbe gyökerezett lábbal jó ideig, a ganajos csizmásnak halkan koppant a protézise. Amikor aztán magukhoz tértek, fizetés nélkül iszkoltak ki az ivóból, a fröccsök ura nem szólt nekik.

Bélát nézte, aki rendületlenül imbolygott a szék fölött. – Szerencsétlen. – Jegyezte meg a kocsmáros, és másik üveg vodkát tett az asztalra. A koppanástól Béla engedett a gravitációnak, visszaereszkedett a székre, de nem nyitotta ki a szemét. – Álmodj csak. – Mondta a fröccsök ura. Vállára csapta a törölgető ruhát, és a tévére nézett. – A migránsok…- Kezdett újabb mondatba a doboz, és a kocsmáros kiköpött. – Kapjátok be. – Morogta, kikapcsolta a tévét. Béla csukott szemmel ült. Rendületlenül.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: ,

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum