A nő ujjaival beletúrt párja hajába, és szeretettől megverve szólt. Így: – Nagyon korpás a hajad. – Aztán a fekete pólót kezdte söprögetni, amely teljesen behavazódott, akár a karácsonyi képeslap. – Majd a jövő hónapban megkockáztatok egy sampont. – Így jött rá a cinikus válasz a szék mélyéről, bár mindketten tudták, hogy az a jövő hónap soha nem fog eljönni, amíg élnek, de jó volt kimondani. Nem is azt, hogy szaladok most rögtön, mert kell, hanem, hogy majd persze. Mintha az idő tartaná vissza az embert, a heverésző lustaság, hogy biztosan beszerzek olyan szart, amitől nem hullik hó a hajamból, de most hagyj békén. Mintha ez lett volna a furcsaság, akárha Camus volnának és maga Sziszüfosz: ha nagy leszel, megérted.
Ámde nem. Így telt az idő mostanság, és maguk sem tudták, hogy mikor csökkent minimálisra az életük. Valami emlék élt még bennük nem is oly rég volt időkről, amikor naponta találkoztak a cukrászdában, és mindig, minden alkalommal került valami meglepetés, amely örömöt szerzett a másiknak. Egy szál virág, egy faragott elefánt vagy teknőc, meg marcipánszív, persze. Ezidőtájt volt az is, hogyha úgy alakult huncut kedvük, akkor elruccantak Erdélybe, vagy Badacsonyba Balatont nézni kora tavasszal, és netalán Tatabányára színházba. Mert azt a rendezőt meg köll tekinteni, nem utolsó sorban pedig a Nemzetibe Kertész fölolvasást hallgatni, ami kihagyhatatlan, ugye. Így pörögtek a napok a nem is oly rég volt időkben.
Soha nem derült ki, hogy mikor kezdett fogyni az élet. Nem hirtelen jött, nem váratlan, aztán mégis egyszer csak itt volt. Most, így utólag visszagondolva persze ki lehetett hüvelyezni, ahogyan apránként számolódtak föl a dolgok, holott semmi sem változott. Ugyanúgy dolgoztak, ugyanazt, és szépen lassan fedezték föl, hogy a megszokott úri huncutságokra nem kerül. Elmaradtak a hirtelen jött utak, olyanok, hogy délután két órakor csak rá kölött csörögni a másikra, hogy Győr, balett. És mentek. Az a legszörnyűbb az egészben így visszapörgetve az imamalmot, hogy eleinte föl sem tűnt. Rá lehetett fogni kedvetlenségre, fáradtságra, és persze rá is kenték, holott kiderült, már nem futja. Ám ezeken még könnyedén túllép az ember.
Cukrászda sem volt aztán naponta, ezt meg mázsányi foglalatossággal lehetett elfödni, mert menni kellett, és az volt a legérdekesebb, hogy tényleg kellett. Hozam nélkül. Amikor a férfinak először fogyott el a pénze napokkal a fizetés előtt, akkor balesetnek gondolta csupán, és persze kedvese ki is segítette. Aztán azon kapta magát, hogy ez a létállapot állandósulni látszik. Ebben az időben már persze szó sem volt semmiféle cukrászdáról, mivelhogy dolgozni kellett rogyásig. Mindketten így voltak ezzel, ha növekszik a feladat, ott helyt kell állni, ez tudvalévő. De a rohadt életbe azért. Ezt a keresetlen fölkiáltást a férfi sajtolta ki magából egyre többször, amikor boltba volt kénytelen járni.
Rászokott az árcédulákra meg az akciókra, és mindez olyanná tette, mintha koravén, kiscsoportos nyugdíjas volna. Azon kapta magát aztán, hogy számolgat a boltjában, oszt, szoroz, miközben a karaj-áron lévő parizerek közt válogat. Ilyen dögönyöző élmények után kezdett el élénken foglalkozni a létminimum lételméleti gondjaival, és rájött a cáfolhatatlan igazságra: elmennek ezek a picsába! Ilyeneket gondolt nem létező üres pénztárcáját lobogtatva, és közel állt ahhoz, hogy tényleges önvizsgálatot tartson kiderítendő, hogy benne van-e a hiba. Nem benne volt. Csak a világ szaladt el, méghozzá olyannyira, hogy a férfinak esélye sem mutatkozott beérni. Így hát kataton józansággal vette tudomásul, hogy már nem tudhatja meg sohasem a bűvös létminimumot, a minimum létet. Letiltották az infót. Baszódjatok meg! – Szuszogott. Párja pedig söprögette a havat a válláról.
Vélemény, hozzászólás?