Minimállét

A nő ujjaival beletúrt párja hajába, és szeretettől megverve szólt. Így: – Nagyon korpás a hajad. – Aztán a fekete pólót kezdte söprögetni, amely teljesen behavazódott, akár a karácsonyi képeslap. – Majd a jövő hónapban megkockáztatok egy sampont. – Így jött rá a cinikus válasz a szék mélyéről, bár mindketten tudták, hogy az a jövő hónap soha nem fog eljönni, amíg élnek, de jó volt kimondani. Nem is azt, hogy szaladok most rögtön, mert kell, hanem, hogy majd persze. Mintha az idő tartaná vissza az embert, a heverésző lustaság, hogy biztosan beszerzek olyan szart, amitől nem hullik hó a hajamból, de most hagyj békén. Mintha ez lett volna a furcsaság, akárha Camus volnának és maga Sziszüfosz: ha nagy leszel, megérted.

Ámde nem. Így telt az idő mostanság, és maguk sem tudták, hogy mikor csökkent minimálisra az életük. Valami emlék élt még bennük nem is oly rég volt időkről, amikor naponta találkoztak a cukrászdában, és mindig, minden alkalommal került valami meglepetés, amely örömöt szerzett a másiknak. Egy szál virág, egy faragott elefánt vagy teknőc, meg marcipánszív, persze. Ezidőtájt volt az is, hogyha úgy alakult huncut kedvük, akkor elruccantak Erdélybe, vagy Badacsonyba Balatont nézni kora tavasszal, és netalán Tatabányára színházba. Mert azt a rendezőt meg köll tekinteni, nem utolsó sorban pedig a Nemzetibe Kertész fölolvasást hallgatni, ami kihagyhatatlan, ugye. Így pörögtek a napok a nem is oly rég volt időkben.

képSoha nem derült ki, hogy mikor kezdett fogyni az élet. Nem hirtelen jött, nem váratlan, aztán mégis egyszer csak itt volt. Most, így utólag visszagondolva persze ki lehetett hüvelyezni, ahogyan apránként számolódtak föl a dolgok, holott semmi sem változott. Ugyanúgy dolgoztak, ugyanazt, és szépen lassan fedezték föl, hogy a megszokott úri huncutságokra nem kerül. Elmaradtak a hirtelen jött utak, olyanok, hogy délután két órakor csak rá kölött csörögni a másikra, hogy Győr, balett. És mentek. Az a legszörnyűbb az egészben így visszapörgetve az imamalmot, hogy eleinte föl sem tűnt. Rá lehetett fogni kedvetlenségre, fáradtságra, és persze rá is kenték, holott kiderült, már nem futja. Ám ezeken még könnyedén túllép az ember.

Cukrászda sem volt aztán naponta, ezt meg mázsányi foglalatossággal lehetett elfödni, mert menni kellett, és az volt a legérdekesebb, hogy tényleg kellett. Hozam nélkül. Amikor a férfinak először fogyott el a pénze napokkal a fizetés előtt, akkor balesetnek gondolta csupán, és persze kedvese ki is segítette. Aztán azon kapta magát, hogy ez a létállapot állandósulni látszik. Ebben az időben már persze szó sem volt semmiféle cukrászdáról, mivelhogy dolgozni kellett rogyásig. Mindketten így voltak ezzel, ha növekszik a feladat, ott helyt kell állni, ez tudvalévő. De a rohadt életbe azért. Ezt a keresetlen fölkiáltást a férfi sajtolta ki magából egyre többször, amikor boltba volt kénytelen járni.

Rászokott az árcédulákra meg az akciókra, és mindez olyanná tette, mintha koravén, kiscsoportos nyugdíjas volna. Azon kapta magát aztán, hogy számolgat a boltjában, oszt, szoroz, miközben a karaj-áron lévő parizerek közt válogat. Ilyen dögönyöző élmények után kezdett el élénken foglalkozni a létminimum lételméleti gondjaival, és rájött a cáfolhatatlan igazságra: elmennek ezek a picsába! Ilyeneket gondolt nem létező üres pénztárcáját lobogtatva, és közel állt ahhoz, hogy tényleges önvizsgálatot tartson kiderítendő, hogy benne van-e a hiba. Nem benne volt. Csak a világ szaladt el, méghozzá olyannyira, hogy a férfinak esélye sem mutatkozott beérni. Így hát kataton józansággal vette tudomásul, hogy már nem tudhatja meg sohasem a bűvös létminimumot, a minimum létet. Letiltották az infót. Baszódjatok meg! – Szuszogott. Párja pedig söprögette a havat a válláról.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags:

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Lájkolj!