Valamikor régen, egy tatai edzőtáborozás során múlhatatlan élményem volt. Azt hiszem valamilyen luxemburgi adóra tévedett a rádió keresője, és valami csodát hallottunk az éterből szólamlani. Akkor jött ki a Pink Floyd Fala, annak a debütálása volt épp a nem magyar vizeken. Miután előtte laváztam már Berlinben, szűkös angolosságom ellenére sem kellett túl sokat mesélni arról, hogy miről szól a dolog.
Ez az első ganéjság. Aztán a második. Nyugati ember vagyok. Már országilag. Határszéli manus, megverve és megáldva. Ha így halad ez tovább az előre kitaposott ösvényen, már az az idő sincsen túl messze, amelyet a létezés furcsaságaira csodálkozó tizenhét éves fejemmel tapasztaltam valamikor. Ez még a Jurassic-parki időkben esett meg, abban a létállapotban, amikor a hatalom feljogosítva érezte magát, hogy mindenbe belepofázzon.
Akármit – még az ember gondolatait is – ellenőrizzen, azaz jóval a rendszer megváltozása előtti történet ez, de mindenképpen figyelemre érdemes, mert a vátesz szerint nincs messze az idő, hogy ugyanaz megtörténjen ugyanott (itt). Példázza ezt az úttesten rossz helyen átkelő anya esete, amit nem részletezek, de az egész delírium kezd kiteljesedni, a maga módján rendszerré összeállni, és ez az oka és indoka, hogy belenézzünk az 1978-ban történtekbe, amely ezen a helyen, jelesül Szombathelyen esett meg a mostani bötűk firkálójával.
Az volt, hogy sportolási céllal a fenséges Prága városában kellett megjelennem akkor rövid időre, aztán, mivel a repcsi későn szállt le a mi túlragozott fővárosunkban, egy, a Déli Pályaudvaron töltött lélekemelő éjszaka után csak a hajnali vonattal tudtam haza, azaz Szombathelyre jutni. Ennek folyományaként a kora délelőtti napsütésben volt muszáj – fekete széldzsekiben és eléggé nagy táskával – vonszolni testem, az otthonom felé gyalogolni, amely a Hadnagy utcában leledzett, ezért pedig a Vöröshadsereg (ne röhögj, ma 11-es Huszár út) utcában vánszorogtam a vázolt zűrös éjszaka után láthatóan elcsigázott állapotban, amikor a fehér Zsiguli (fiatalabbak kedvért ekkor még ez volt a menő), oldalán a rendőrség felirattal fékezett mellettem, és nem mosolygós, hanem tudatosan marcona alakok szürke egyenruhában, fejükön vörös csillagos tányérsapkával – mert akkor még ilyen mundérban szolgálták a dolgozó népet – ugráltak ki belőle, hogy kérdőre vonjanak, hová a francba megyek.
Erre én a ma született bárány jámborságával válaszoltam: haza. De ez sem volt elég, arra is kíváncsiak voltak, honnan jövök, amire magam, hogy a hosszas magyarázkodást elkerüljem, a világ legtermészetesebb módján feleltem: Prágából. Ez persze kicsapta a biztosítékot, és személyi igazolványt követeltek mondván, bizonyítsam én, hogy tényleg onnan pár száz méterre lakom, csakhát ennek egészen prózai okok miatt nem lehetett megfelelni, ugyanis akkortájt a drága kis szig-et nem volt “szabad” külföldre vinni, így csak útlevelem volt a piros fajtából, amelyben (persze) lakcím nem szerepelt.
Ezzel szemben a fent már emlegetett úton laváztam, amely egyenesen Kőszeg, azon túl pedig a Sátán lakhelye, a Nyugat felé vitt, így potenciális disszidensnek számítottam, ennek okán csak fél órás faggatózás után, amiből még azt is tudni akarták, hogy mennyi hangya futkározik a hány szobás lakásban – de fajsúlyosabb kérdések pergőtüze mellett – nagy nehezen tovább engedtek. Mégsem volt sok híja, hogy a „kapitányságon” kössek ki csak azért, mert arrafelé mentem. Régen volt.Elfeledtük, s visszajött. Építik megint, csak a másik irányból. Röhej.
Vélemény, hozzászólás?