Legújabban Győzikéről derült ki a bulvármocsokban, hogy belefáradt a tizennégy évnyi túlhajszolt munkába, és bár hívnák őt újra meg újra alkotni, most még nem érzi magát elég erősnek és érettnek ahhoz a feladathoz, amelyhez pedig eleddig jól felkészült volt és talpraesett. Mindehhez a kezei – és a stáb karmai – közül kikerült műalkotások ékes bizonyítékul szolgálnak, elég csak belelapozni az életműbe, amely oly sok millió honfitársunk szürke hétköznapjait tette rózsaszínűvé napra-nap. És ez valljuk be, nem kis teljesítmény.
Aztán mégis leszarom az egészet, mert egészen másvalami ütött szeget már amúgy is túlságosan likacsos agyamba. Hogy mégis miből tengeti napjait mostanság a zebra-rajongó, miközben évek óta permanensen – aetorno modo – rajta van a mi legnemzetibb intézményünk, a NAV névre hallgató képződmény úgynevezett fekete listáján pár tízmilliós – ugyan kit érdekel felkiáltású – tartozással. Az Istennek se akarnak foglalkozni vele, és ezt is – úgy magunk közt szólván – keresztbe le is ürítem.
Mert mit érdekel engemet, hogy énmagamat immár három éve basztatnak ötszáz – 500 – forintért, levelek garmadája érkezik(zett), fenyegető, meg minden, de egy kurva csekket nem adnak, hogy azt a pár fémpénzt befizessem, én meg nem vagyok hajlandó elbuszozni egy ezrest, hogy befizessek egy ötszázast. A küzdelem még tart, gondolom, a késedelmi kamat gyarapszik, mint a jól szopó gyermek. De már rég eldöntöttem, ha eljutunk odáig, akkor leülöm, az is egy élmény lesz, de mégsem erről akarok most igazán mesélni.
Hanem a dumáról. A bulvármocsok megkérdezte a zebrásat, aki kies családjával kacsalábakon él, hogy miből tengeti szerencsétlen mindennapjait. Nem fogják kitalálni – illetve dehogyisnem – a választ: az édesapja támogatja őtet, meg az anyai örökség. Ebben a válaszban lett tetten érhető a mi egyszerű hősünk zsenije. Ő ugyanis tanul. Tudja, mit köll mondani, és ehhez a sorvezetőt mostani nagyjaink adják néki, akik sokkal nagyobb arányban – még nála is – űzik a ganajságot, és mindahányat a jólszituált família menti meg az éhen dögöléstől. És mindannyiuk meg is ússza, hogy pofán basszák. Mármint apehileg, meg amúgy is.
Íme, hölgyeim és uraim, tisztelt barátaim, minden életbölcsesség foglalata: a család. De hát miért lepődik meg ilyenen az ember. Ahonnan mostani társadalmi berendezkedésünk mintáit merítettük, a Corleonék táján is mindenható volt ez a Semjénék által misztifikált formula, amelynek olykor nagyhangú ropogásokkal, ágyba csempészett lófejekkel hangot is adtak. Ilyenre minálunk épp most még nincsen égető szükség, de eljöhet az az idő is, mint ahogyan arról gecilajos már tudna kezdeti ódákat zengeni. Osztódik a hatalom, no és a della. Csak te erről kedves Lajos szaktárs a gyár szalagja mellett nem sokat tudsz. Sőt, és pláne nem is sokat érzel. Pedig van, ezt hidd el nekem.
Vélemény, hozzászólás?