A mi kis családunk

Legújabban Győzikéről derült ki a bulvármocsokban, hogy belefáradt a tizennégy évnyi túlhajszolt munkába, és bár hívnák őt újra meg újra alkotni, most még nem érzi magát elég erősnek és érettnek ahhoz a feladathoz, amelyhez pedig eleddig jól felkészült volt és talpraesett. Mindehhez a kezei – és a stáb karmai – közül kikerült műalkotások ékes bizonyítékul szolgálnak, elég csak belelapozni az életműbe, amely oly sok millió honfitársunk szürke hétköznapjait tette rózsaszínűvé napra-nap. És ez valljuk be, nem kis teljesítmény.

Aztán mégis leszarom az egészet, mert egészen másvalami ütött szeget már amúgy is túlságosan likacsos agyamba. Hogy mégis miből tengeti napjait mostanság a zebra-rajongó, miközben évek óta permanensen – aetorno modo – rajta van a mi legnemzetibb intézményünk, a NAV névre hallgató képződmény úgynevezett fekete listáján pár tízmilliós – ugyan kit érdekel felkiáltású – tartozással. Az Istennek se akarnak foglalkozni vele, és ezt is – úgy magunk közt szólván – keresztbe le is ürítem.

Mert mit érdekel engemet, hogy énmagamat immár három éve basztatnak ötszáz – 500 – forintért, levelek garmadája érkezik(zett), fenyegető, meg minden, de egy kurva csekket nem adnak, hogy azt a pár fémpénzt befizessem, én meg nem vagyok hajlandó elbuszozni egy ezrest, hogy befizessek egy ötszázast. A küzdelem még tart, gondolom, a késedelmi kamat gyarapszik, mint a jól szopó gyermek. De már rég eldöntöttem, ha eljutunk odáig, akkor leülöm, az is egy élmény lesz, de mégsem erről akarok most igazán mesélni.

családHanem a dumáról. A bulvármocsok megkérdezte a zebrásat, aki kies családjával kacsalábakon él, hogy miből tengeti szerencsétlen mindennapjait. Nem fogják kitalálni – illetve dehogyisnem – a választ: az édesapja támogatja őtet, meg az anyai örökség. Ebben a válaszban lett tetten érhető a mi egyszerű hősünk zsenije. Ő ugyanis tanul. Tudja, mit köll mondani, és ehhez a sorvezetőt mostani nagyjaink adják néki, akik sokkal nagyobb arányban – még nála is – űzik a ganajságot, és mindahányat a jólszituált família menti meg az éhen dögöléstől. És mindannyiuk meg is ússza, hogy pofán basszák. Mármint apehileg, meg amúgy is.

Íme, hölgyeim és uraim, tisztelt barátaim, minden életbölcsesség foglalata: a család. De hát miért lepődik meg ilyenen az ember. Ahonnan mostani társadalmi berendezkedésünk mintáit merítettük, a Corleonék táján is mindenható volt ez a Semjénék által misztifikált formula, amelynek olykor nagyhangú ropogásokkal, ágyba csempészett lófejekkel hangot is adtak. Ilyenre minálunk épp most még nincsen égető szükség, de eljöhet az az idő is, mint ahogyan arról gecilajos már tudna kezdeti ódákat zengeni. Osztódik a hatalom, no és a della. Csak te erről kedves Lajos szaktárs a gyár szalagja mellett nem sokat tudsz. Sőt, és pláne nem is sokat érzel. Pedig van, ezt hidd el nekem.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Lájkolj!