Kampec dolores VI. – Alkonyúl

alakom 5Bélafia Béla csak ült a nyúlós vasárnapi délutánban, mert egészen egyszerűen képtelen volt valamit is kezdeni magával. Jól ismerte ezt az állapotot, amikor a falu csendben rezgett a reménytelenségben, és azon kapta magát: mostanában egyre többször merül el ebben a masszában, ami múltba révedést eredményez. Nem reflex-szerűen jött mindez, csupán ezen a módon menekült a gondolkodás kötelessége elől, mert zavarták a dolgok. A tárgyak, a vonagló árnyékok, az egyre inkább harsonaszós külvilág, így és önmagában tehát az egész elcseszett élet. Ezért is járt az ivóba, a kockás kövezetű tanteremben – ahogyan magában nevezte – úgy érezte, hogy a dolgok azért valóságosak, ott fény volt, emberszag, mert bármennyire is utálta a kétlábúakat, ösztönösen érezte, hogy közülük való. Így a maga módján ugyanúgy leborult, mint a duplagyűrűsök a szomszédban álló templomban, csak éppen más faragatlan képek előtt.

Szuszogva húzta föl a cipőjét. A madzagokkal nehezen boldogult, de harmadszori próbálkozásra sikerült bekötnie azért, miközben félhangosan kurvaanyázott az olyan ember ösztönös hangsúlyaival, aki már mérhetetlen idők óta van önmagában. A fémkapu élesen nyikorgott, ahogyan behúzta maga után, hosszan és jajdulósan. – Meg köll kenni. – Ezt is kimondta, de már abban a pillanatban tudta, hogy bár csak két percébe kerülne, mégis nagyon sokat kell várnia arra, hogy mindezt meg is cselekedje. Így volt mindennel. Nem patópálmódján, hanem a szétcsúszó idő miatt. Ha nem is látszott sem rajta, sem a házán, de a maga módján szerette az élire állított rendet. Csak úgy volt vele, hogy ezt senki sem kérte rajta számon, ezért hiába látott meg a falon egy porlepte pókhálót, ami igazán zavarta a szemét, ha abban a pillanatban nem állt föl levakarni, akkor végtelen időkig úgy is maradt minden.

Mindig újra meglátta, mindig megállapította, hogy helyre kéne állítani a megbomlott egyensúlyt, de valami megmagyarázhatatlan erő – amiről maga sem tudta, mi lehet – sohasem engedte, hogy meg is tegye a néhány egyszerű mozdulatot. Csodálkozott, értetlenkedett a világ ostobaságán, pedig csak öregedett, és mérhetetlenül egyedül volt. A kapu nyikorgott tehát, Béla eldöntötte, hogy megzsírozza, de amint elmúlt a világból az éktelen zaj, máris megfeledkezett róla, és lépéseinek irányát az ivó felé irányította. Voltaképp oda járt haza, de nem tudott róla. Megtapogatta magát. Mostanában mindig ezt tette, ha kihúzta a lábát avas otthonából, mert csak így érezte biztonságban az életét, amióta egyszer elhagyta a kulcsát valami zűrös hajnalon, és reggelig kellett várnia, amíg a lakatos Józsi szabaddá nem tette az utat. Majdnem megfagyott ebben a kalandban, és mindez a kántáló öregek módján tette szertartásossá.

dada 2Új kulcsait egy madzagra fűzte, ezt induláskor a nyakába akasztotta, és pénzt gyűrt a zsebébe. Ezek voltak az ő túlélésének zálogai. Minden induláskor ezeket kereste magán, mielőtt nekivágott volna a néhány méteres útnak, mert tudta, hogy a gyűrött ezresekre hamarosan, a kulcsokra meg majd akkor lesz szüksége, ha öntudatosan, mégis olykor dicstelenül hazatér egyszer. Hiába érezte az eszével, hogy két másodperce rakott el mindent megfelelően, addig nem emelte a lábát, míg újra meg újra meg nem bizonyosodott, hogy az összes jószág az általa kijelölt helyen leledzik. Kulcs a nyakban, pénz a zsebben. És ekkor megindult. Bolond április volt, észveszejtően tutult a szél. A tócsák fodrozódtak, s mintha a templom harangja is megkondult volna az orkánban, pedig nem volt ideje semmiféle kolompolásnak. Ugyan az utóbbi napokban a megszokottnál is élénkebb üzem mutatkozott a parókia környékén, de ezt Béla a bádogbános egy újabb bolondériájának tudta be.

A ravaszdi mindig kitalált valamit, hogy tovább szédítse a duplagyűrűsöket és a frissen térítendőeket, ezek a mesterkedések azonban Bélát teljesen érintetlenül hagyták. Már kamaszkora előtt leszámolt mindenféle vallással, aminek jó oka volt, és már feledte is. De azóta ösztönösen irtózott a szervezett lélekveszejtéstől, istene, ha volt neki, csak neki muzsikált, azt is lelkének a legmélyén. Hirtelen élesen hasított belé az éhség, és ekkor döbbent rá, hogy igazából miért is indult el. Vasárnap volt, és amióta egy héttel ezelőtt visszapattant a vegyesbolt ajtajáról, mert az az évtizedes szokásától eltérően nem nyitott ki ezen a napon, megtanulta, mint valami tehetséges kutya, ha a hét mások által megszentelt napján nincs otthon kenyere, akkor korgó gyomorral marad. És hiába szidta a jó édes nénikéjét mindenkinek, aki kitalálta, hogy ő vasárnap ne vehessen életet, szokásához híven lepörgött róla a tapasztalat, és most sem gondoskodott időben élelemről. Korgott a gyomra, amire egyedüli gyógyszerül a fröccsök urának aszott, piros paprikától koszos zsíros kenyere mutatkozott, ezért indult el végül is. Meg hát a borok okán, de ez említést sem érdemel.

Kinyitotta a kocsma ajtaját, és mellbe vágta az emberhang. A péppé összesűrűsödő beszédek, amelyekből olykor csúcsosodott ki egy-egy részeg ordítás, ami szokatlan volt ilyenkor, nem is értette. Bement azért, megszokott helye szerencsére szabad volt. Megkapta a buborékosát, az életmentő kenyerét az aszott hagymával, beleharapott, és szokásához hűen a tévére bámult, bár a hangját nem lehetett hallani a megkorcsosult teremtés koronáitól. Nyulak voltak benne minden mennyiségben. Béla ekkor döbbent rá, hogy Húsvét van. Hirtelen értelmet nyert az utóbbi napok templom körüli nyüzsgése, meg az, hogy miért ez a sok nép az ivóban. Ők itt dicsérték az urat, ám mindez már nem érintette meg emberünk lelkét, mert a nyulak látványa megadta az ő saját bejáratú madeleine-jét, és felrémlett benne a régen volt gyerekkor ugyanebben a faluban olyan emberek képeivel, olyan hangokkal, amelyeket már rég eltemetett az idő, és most itt voltak újra.

dada 3Bérmakeresztapja gyűrött arca, zsírosan szálkás ősz haja került elő a világ kezdetéből, és az a reggel, amely örökre megölte benne a Húsvét szentségtelenségét. Ott, nála történt a gyalázat, valójában alig egy utcára innen, mégis mérhetetlenül távol, mert mindent meg köllött szorozni az évek négyzetével. Akkor is tavasz volt meg szikrázó reggel, szürke nyúl tapodott a tyúkszaros udvaron. Béla rövidgatyás suttyóként simogatta a szerencsétlent, és répával tömte volna, de az a gonosz ellenállt az etetésnek. A gyerek meg is utálta volna emiatt, ha nem lesz tanúja a kivégzésnek. A bérmakeresztapa kisétált a napsütésre, megfogta a szerencsétlen füles hátsó lábait, és egy SS tiszt csecsemőgyilkos kegyetlenségével cseszte neki a nyúl fejét a falnak. Béla rövidgatyájában bambán nézett hol a férfira, hol meg a rángatózó állatra, aki összehugyozta magát. – Most sír a legjobban. – Vigasztalta a kölköt a férfi. Béla okádott az idő e szegmensében, a nyúl meg tíz perc múlva pörköltként rotyogott, amit meg is akartak etetni vele. – A kurva életbe. A rohadt kurva életbe. – Tért vissza a jelenbe, az ivó közönsége pedig egyként meredt rá, mert túl hangosan csúsztak ki az emlékek a száján. – Hülye ez, mindig is az volt. – Nyugtázták, és folytatták tovább a múlt nélküli ünnepet, miközben odakint tényleg megkondult a harang.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Lájkolj!