Bélafia Béla csak ült a nyúlós vasárnapi délutánban, mert egészen egyszerűen képtelen volt valamit is kezdeni magával. Jól ismerte ezt az állapotot, amikor a falu csendben rezgett a reménytelenségben, és azon kapta magát: mostanában egyre többször merül el ebben a masszában, ami múltba révedést eredményez. Nem reflex-szerűen jött mindez, csupán ezen a módon menekült a gondolkodás kötelessége elől, mert zavarták a dolgok. A tárgyak, a vonagló árnyékok, az egyre inkább harsonaszós külvilág, így és önmagában tehát az egész elcseszett élet. Ezért is járt az ivóba, a kockás kövezetű tanteremben – ahogyan magában nevezte – úgy érezte, hogy a dolgok azért valóságosak, ott fény volt, emberszag, mert bármennyire is utálta a kétlábúakat, ösztönösen érezte, hogy közülük való. Így a maga módján ugyanúgy leborult, mint a duplagyűrűsök a szomszédban álló templomban, csak éppen más faragatlan képek előtt.
Szuszogva húzta föl a cipőjét. A madzagokkal nehezen boldogult, de harmadszori próbálkozásra sikerült bekötnie azért, miközben félhangosan kurvaanyázott az olyan ember ösztönös hangsúlyaival, aki már mérhetetlen idők óta van önmagában. A fémkapu élesen nyikorgott, ahogyan behúzta maga után, hosszan és jajdulósan. – Meg köll kenni. – Ezt is kimondta, de már abban a pillanatban tudta, hogy bár csak két percébe kerülne, mégis nagyon sokat kell várnia arra, hogy mindezt meg is cselekedje. Így volt mindennel. Nem patópálmódján, hanem a szétcsúszó idő miatt. Ha nem is látszott sem rajta, sem a házán, de a maga módján szerette az élire állított rendet. Csak úgy volt vele, hogy ezt senki sem kérte rajta számon, ezért hiába látott meg a falon egy porlepte pókhálót, ami igazán zavarta a szemét, ha abban a pillanatban nem állt föl levakarni, akkor végtelen időkig úgy is maradt minden.
Mindig újra meglátta, mindig megállapította, hogy helyre kéne állítani a megbomlott egyensúlyt, de valami megmagyarázhatatlan erő – amiről maga sem tudta, mi lehet – sohasem engedte, hogy meg is tegye a néhány egyszerű mozdulatot. Csodálkozott, értetlenkedett a világ ostobaságán, pedig csak öregedett, és mérhetetlenül egyedül volt. A kapu nyikorgott tehát, Béla eldöntötte, hogy megzsírozza, de amint elmúlt a világból az éktelen zaj, máris megfeledkezett róla, és lépéseinek irányát az ivó felé irányította. Voltaképp oda járt haza, de nem tudott róla. Megtapogatta magát. Mostanában mindig ezt tette, ha kihúzta a lábát avas otthonából, mert csak így érezte biztonságban az életét, amióta egyszer elhagyta a kulcsát valami zűrös hajnalon, és reggelig kellett várnia, amíg a lakatos Józsi szabaddá nem tette az utat. Majdnem megfagyott ebben a kalandban, és mindez a kántáló öregek módján tette szertartásossá.
Új kulcsait egy madzagra fűzte, ezt induláskor a nyakába akasztotta, és pénzt gyűrt a zsebébe. Ezek voltak az ő túlélésének zálogai. Minden induláskor ezeket kereste magán, mielőtt nekivágott volna a néhány méteres útnak, mert tudta, hogy a gyűrött ezresekre hamarosan, a kulcsokra meg majd akkor lesz szüksége, ha öntudatosan, mégis olykor dicstelenül hazatér egyszer. Hiába érezte az eszével, hogy két másodperce rakott el mindent megfelelően, addig nem emelte a lábát, míg újra meg újra meg nem bizonyosodott, hogy az összes jószág az általa kijelölt helyen leledzik. Kulcs a nyakban, pénz a zsebben. És ekkor megindult. Bolond április volt, észveszejtően tutult a szél. A tócsák fodrozódtak, s mintha a templom harangja is megkondult volna az orkánban, pedig nem volt ideje semmiféle kolompolásnak. Ugyan az utóbbi napokban a megszokottnál is élénkebb üzem mutatkozott a parókia környékén, de ezt Béla a bádogbános egy újabb bolondériájának tudta be.
A ravaszdi mindig kitalált valamit, hogy tovább szédítse a duplagyűrűsöket és a frissen térítendőeket, ezek a mesterkedések azonban Bélát teljesen érintetlenül hagyták. Már kamaszkora előtt leszámolt mindenféle vallással, aminek jó oka volt, és már feledte is. De azóta ösztönösen irtózott a szervezett lélekveszejtéstől, istene, ha volt neki, csak neki muzsikált, azt is lelkének a legmélyén. Hirtelen élesen hasított belé az éhség, és ekkor döbbent rá, hogy igazából miért is indult el. Vasárnap volt, és amióta egy héttel ezelőtt visszapattant a vegyesbolt ajtajáról, mert az az évtizedes szokásától eltérően nem nyitott ki ezen a napon, megtanulta, mint valami tehetséges kutya, ha a hét mások által megszentelt napján nincs otthon kenyere, akkor korgó gyomorral marad. És hiába szidta a jó édes nénikéjét mindenkinek, aki kitalálta, hogy ő vasárnap ne vehessen életet, szokásához híven lepörgött róla a tapasztalat, és most sem gondoskodott időben élelemről. Korgott a gyomra, amire egyedüli gyógyszerül a fröccsök urának aszott, piros paprikától koszos zsíros kenyere mutatkozott, ezért indult el végül is. Meg hát a borok okán, de ez említést sem érdemel.
Kinyitotta a kocsma ajtaját, és mellbe vágta az emberhang. A péppé összesűrűsödő beszédek, amelyekből olykor csúcsosodott ki egy-egy részeg ordítás, ami szokatlan volt ilyenkor, nem is értette. Bement azért, megszokott helye szerencsére szabad volt. Megkapta a buborékosát, az életmentő kenyerét az aszott hagymával, beleharapott, és szokásához hűen a tévére bámult, bár a hangját nem lehetett hallani a megkorcsosult teremtés koronáitól. Nyulak voltak benne minden mennyiségben. Béla ekkor döbbent rá, hogy Húsvét van. Hirtelen értelmet nyert az utóbbi napok templom körüli nyüzsgése, meg az, hogy miért ez a sok nép az ivóban. Ők itt dicsérték az urat, ám mindez már nem érintette meg emberünk lelkét, mert a nyulak látványa megadta az ő saját bejáratú madeleine-jét, és felrémlett benne a régen volt gyerekkor ugyanebben a faluban olyan emberek képeivel, olyan hangokkal, amelyeket már rég eltemetett az idő, és most itt voltak újra.
Bérmakeresztapja gyűrött arca, zsírosan szálkás ősz haja került elő a világ kezdetéből, és az a reggel, amely örökre megölte benne a Húsvét szentségtelenségét. Ott, nála történt a gyalázat, valójában alig egy utcára innen, mégis mérhetetlenül távol, mert mindent meg köllött szorozni az évek négyzetével. Akkor is tavasz volt meg szikrázó reggel, szürke nyúl tapodott a tyúkszaros udvaron. Béla rövidgatyás suttyóként simogatta a szerencsétlent, és répával tömte volna, de az a gonosz ellenállt az etetésnek. A gyerek meg is utálta volna emiatt, ha nem lesz tanúja a kivégzésnek. A bérmakeresztapa kisétált a napsütésre, megfogta a szerencsétlen füles hátsó lábait, és egy SS tiszt csecsemőgyilkos kegyetlenségével cseszte neki a nyúl fejét a falnak. Béla rövidgatyájában bambán nézett hol a férfira, hol meg a rángatózó állatra, aki összehugyozta magát. – Most sír a legjobban. – Vigasztalta a kölköt a férfi. Béla okádott az idő e szegmensében, a nyúl meg tíz perc múlva pörköltként rotyogott, amit meg is akartak etetni vele. – A kurva életbe. A rohadt kurva életbe. – Tért vissza a jelenbe, az ivó közönsége pedig egyként meredt rá, mert túl hangosan csúsztak ki az emlékek a száján. – Hülye ez, mindig is az volt. – Nyugtázták, és folytatták tovább a múlt nélküli ünnepet, miközben odakint tényleg megkondult a harang.
Vélemény, hozzászólás?