Bélafia Béla a buszon zötykölődött. Szájában savanyú ízeket érzett, a nemrég ledöntött két felestől pedig valami iszonytató szagú gőzöket böfögött föl. Szerencséjére alig is utaztak a kalandor társaságában, vasárnap délelőtt volt, a kurzus szerint a családok közös röfögésének ideje, de ezt Béla nem tudta. A lerohadt járgány azonban magán hordozta a hétköznapok küzdelmeinek nyomát. Itt-ott az ülésre préselt rózsaszínű rágógumikat, süldő lányok álmainak emlékeit, akik ugyanezen az alkalmatosságon indultak elvetélt vágyakkal, ugyanúgy, mint zavarodott gondolatokkal küszködő hősünk. Igaz, ő nem azért vállalkozott a nagy útra, mint vihogó sorsosai, akik valami jövőt reméltek még egy fiú képében. Hófehér paripát ugyan nem képzeltek hercegük alfele mögé, az ideál vihogó elméjükben debilül félrecsapott bézbólsapkát viselt, ülepén lafogva lötyögött a gatya, és Ákost hallgatott hülyetelefonján pattanásos képpel.
Nem, Béla nem ezért utazott. A leányok, akik valami ősi ösztöntől vezérelve a fogatlan templomiak sorsát akarták tudattalanul bejárni, és szerelemre vadásztak, még nem tudták, mennyi kín vár reájuk az élet fenyvesében, amíg sikerül elevickélniük a húsklopfolás nyugalmáig. Béla csupán megismerni akarta azt a masszát, amelyet odadobtak neki az új idők, és amúgy életnek neveztek. Most már, így iszamos aggyal, amelyet a fröccsök és felesek okoztak, kevéssé értette a reászakadt nagy buzgalmat, amellyel hirtelen felindulásból odahagyta jól megszokott közegét. Az egyetlen rohadt helyet, ahol biztonságban érezte magát, a falu népitatóját, a kocsmát, benne megszokott székét a sarokban, amely már feneke formáját is ismerte. És a villódzó tévét, amely jól működő kapocs volt a külvilág felé, ámde egyre vadabb dolgokat mutatott, ezért minden kezdett zavarossá válni. Ja, a karikagyűrűk, sóhajtott fel Béla, amikor gondolatainak fonalát visszafejtette addig a pontig, hogy mért is indult neki a kalandnak, amely buzgalom miatt szívta most a busz benzintől átitatott levegőjét.
Az is fölrémlett neki elbambulása közepette, hogy a plázát tette meg útjának céljául. Ez valami fenséges, egyben riasztó és izgató szó volt számára, magában hordozta mindazt az újságot, amiből vélekedése szerint az elinaló évek alatt kimaradt. A busz fémesen csikorgott amint fékezett, szusszant egyet, és megállt. Béla gémberedett lábakkal evickélt le a lépcsőkön. Világot legyűrő regényhősi pátosz nem mutatkozott rajta, az utazás monotóniája sajtszerűvé változtatta az agyát, másnapos volt aznap, ami szar ügynek mutatkozott, viszont célhoz ért. Hirtelen megcsapta az éles januári levegő, és előtte állt maga a pláza hatalmasan. Randa egy építmény volt magunk közt szólva, vörös téglákból állt az egész, ablak rajta sehol se, csak egy üveges nyílás, amely magától nyílt meg záródott mint a busz ajtaja, csak nem szuszogott. Viszont a népeket szippantotta be és okádta ki, csodálkozott is Béla, hogy a megszentelt napon itt, és nem Isten házában imádják a mammont, amiben eredendő romlást látott, az elfajulás bizonyítékát.
Ezt mutatta az épület kívülről is. Ezt meg elfelejtették bepucolni, ez volt az első kósza gondolata, közelebb érve fedezte csak fel, hogy klinkertéglával rakták ki az egészet, ami pazarlásnak tűnt. Ilyet az otthoni kocsma boltívén látott, meg néhány ismerős konyhájának hajlatában, de azokat gondosan lekenték lakkal, ez meg itt egy csöppet sem csillogott. Béla odaállt az üveg elé, amely megnyílt számára, hirtelen meleg légvonat csapta meg, és zaj. Elindult az ismeretlen barlangba, amelyben annyira otthonosan mozogtak a polgártársak, amennyire idegenül ő, de hát ezért érkezett, felfedezni mi van itt, mivé lett ez a világ. Mindjárt szemben három nagy bötű virított, ilyen sorrendben: CBA. Emberünk értetlenül rázta busa fejét, azt hitte elsődjére, hogy a kollégák részegek voltak tán, amikor pakolták a bötűket, mert hajdan még a buszpályaudvaron olyat látott ő, hogy ABC, de ez a fordított sorrend jelezte, hogy a dolgok a fejükre estek. Meg amúgy is minden zavaros volt.
Ismeretlen eredetű hangszórókból zene szólt, az emberek hatalmas fémkosarakat gurítottak csurig pakolva, a földszinten feliratok, jeans, libri, líra, store, ilyenek, félelmetes betűsorok. A sarkokban fiatal párok ették egymást, Szodoma, rémült meg Béla, és vinnyogósra fogta a dolgot. A rózsaszín rágógumis lányok élték reménytelen életüket. Kezdett rosszul lenni, az otthoni maligán elpárolgott belőle, többre már egyáltalán nem volt kíváncsi, és bemenekült egy kis csillogó kuckóba, ahol inni remélt valamit, hogy józanodjon. Ijedtében lehuppant az első magas lábú székre a pult mellett. Fröccsöt kért, és csodálkozott, hogy nem tégelyből merik ki alumínium mérővel, hanem üvegből döntik, szódás szifont se látott, műanyag palackból öntötték hozzá a buborékot. Olyan is volt, szerencséjére azonban vele szemben ismerőst látott, egy tévét, ami be volt kapcsolva. Esküvőről beszéltek benne, az egyik páva-szerű alak azt mondta, hogy már nincs menyasszonytánc, pénzt se nagyon adnak, helyette kaparós sorsjegyet, meg kitöltött lottószelvényt nyomnak a boldogtalan pár kezébe.
Béla ettől transzba esett. Olyasfajta állapotba került, mint reggel otthon, amikor azt tudta meg, hogy garanciát adnak, tizenöt évet a karikagyűrűre, ami nonszensz, ugye. Ezek a felismerések, hogy minden örök dolgok átértékelődnek és viszonylagossá válnak, fejbe csapta, amiben szerepet játszhatott a fröccs is, amely szokatlanul erősnek bizonyult, emberünk gyomra nem ilyenre volt kalibrálva, menekülőre fogta a dolgot. Föl sem tűnt neki, hogy egy vagyont gomboltak le róla, már csak rá akart gyújtani. Kétségbeesetten kutatott a zsebében cigaretta után, de nem talált. – Hol lehet itt cigit venni? Fordult kérdéssel egy pápaszemes alakhoz, aki készségesen felelt: – A nemzeti dohányboltban. – És az hol van? Rimánkodott Béla, és a válasz úgy terítette földre, mint valami forgószél. – Hát itt a környéken nincs. Dülöngött vele a világ, elátkozta a percet, amikor fiatalos hévvel útra kelt, mert belátta, fölösleges volt minden. Lassan alkonyodott, sárgásan gyulladtak fel a kandeláber fényei, és ettől minden kísértetiesnek tűnt. Korgott a gyomra, még fél órája volt a buszig, amely visszarepítheti őt ismert vizekre, a fenekét ismerő székre, ahol végre megnyugodva mesélheti el a jóságos kocsmárosnak a ráismerést: bizony, ez a világ nem a lehető világok legjobbika. És elégedetten hümmöghetnek a megismert bizonyosságon.
Vélemény, hozzászólás?