Kampec dolores

sargaarany-feherarany-karikagyuruBélafia Béla teljesen meghülyült. Csak rázta busa fejét, kazalszerű, nikotintól sárga bajsza rezgett, és röpködtek róla a fröccs feledkezést hozó apró hozadékai. Hangja karcosan, rekedten szólt, amikor kibuggyant belőle a fel-, és ráismerés elképedése: én ezt nem hiszem el. Éppen a tévét bámulta vasárnap reggel a kocsmában, korán volt, alig lézengtek a koszos kövezetű ivóban, mert a mise még nem ért véget. Béla szeánszra már jó ideje nem járt, mert egyszer régen elszakadt benne valami a hit dolgában. Azóta nem tudott zöld ágra vergődni az Istennel, amióta új bádogbános érkezett a faluba még huszonöt évvel ezelőtt, és a szószékről nem a teremtő, hanem a párt igéit kezdte hirdetni mézes hangon, ami neki nagyon nem tetszett. Odahagyta az azóta fényesen felújított épületet, de addig is különös dolgokat figyelt meg térről és időről, holott fogalma sem volt róla, hogy ezt teszi.

Az öregasszonyoknak minden mindegy volt már akkor is, de érdekes tüneményt tapasztalt hősünk velük kapcsolatban. Száguldott az idő egyre gyorsuló iramban, keze nyoma azonban nem volt megfigyelhető a nyirkos falú templomban. Bár a vének gyakorta haltak – szinte hetente temettek egyet harangkongástól övezve -, magában az Isten házában mégsem voltak kevesebben. Mindig teli voltak velük az első sorok, ahol iszonyatos hangon ordították, hogy édes Jézus légy velünk, mi egyetlen örömünk. Aztán fogatlan szájukat eltátva tülekedtek Isten testéért, nem nézve senkit és semmit óhajtottak minél előbb a feloldozás fehér lapocskáihoz jutni, a bádogbános nem győzte rendelni az utánpótlást. Ezek a fejkendős, sipító hangú népek rendszerint az özvegység maláta ízű kenyerét nyammogták, hajdani örök társuk, akikkel éltükben úgy pöröltek, hogy zengett tőle az utca, már évek óta várta őket a határban lévő temetőben. Jól van aptya, búcsúztatták őket a ravatalozóban megveregetve a koporsót, és viselték a házasság szentségét rendületlenül.

KATKEP OstyaÉs mutatták is. Dupla jegygyűrű volt rajtuk, rég elporlott urukét is büszkén viselték a maguké mellett, amelyet valamikor, homályos emlékű napon húzott ujjukra egy dongószemű fiatal férfi, akinek egy életre esküdtek néha imbolygó hűséget, és aki már nincs sehol. A gyűrűjét viszont hordták a fogatlanok. Béla fejében iszonyatos iramban rohantak a gondolat-, és képfoszlányok, alig is volt ideje felfogni, hogy rájött az idő alattomos és kettős természetének nyitjára. Meg arra, hogy esetleg sandán körben is forog, ha a templomban mindig ugyanaz történik és ugyanúgy. Viszont kibukott belőle a félelmetes felismerés, amely likacsos agyában hirtelen fölötlött: Isten meghalt. Ezt olyan kérlelhetetlen bizonyossággal jelentette ki, mintha megtalálta volna a bölcsek kövét. Hörbölt egyet a homokiból, és felállt. Kimegyek bagózni, jelezte a kocsmárosnak, és súlyos, kissé imbolygó lépésekkel elindult a külvilág felé.

Az ivó tulajdonosa bambán bámult utána, és elvetélt filozófushoz méltón azt hitte, hogy a nagy öreg, Nietzsche papa reinkarnálódott neki itt a magyar ugaron. Béla bajsza tényleg hajazott a szifiliszbe beleőrült zseni bozontjára, a kocsmáros azonban talpig állt ebben a világban, így elhessegette magától ezt a képtelen gondolatot, bár látott már sok érdekes dolgot Mária itt helyben szentelt földjén. Béla az ajtó előtt rágyújtott egy töltött spanglira, és újra felidézte a reklámot, amit az előbb látott a bűvös dobozban. Ebben jegygyűrűket tukmáltak a népekre tizenöt éves garanciával. Ez okozta a földindulást lelkében, mert elképzelte, ahogyan a templomi vernyogók ujján épp az ostya utáni tülekedés közben mondja fel a szolgálatot a hűtlenség önmagába záruló aranykarikája. Ezek pedig hangosan koppanva zuhannak Isten házának kövére, jelezve, hogy semmi sem örök.

budapest-pride-nácikGarancia? Gyűrűre? Az életre szólóra? Hitetlenkedett a felháborodás sűrű füstkarikáit eregetve, és be kellett látnia, hogy ez a kurvaélet már teljesen menthetetlen. Földindulás lesz itt hamarost – vélekedett -, eltűnnek a megszokott napokból a duplagyűrűsök. Ez a belátás teljesen felkavarta, és azon kapta magát, hogy a világ otthagyta őt egyhelyben topogó életében, és alig is tud megérteni valamit belőle. Visszatért az ivóba, ahol újabb csapás várta, a tévében valami prájdot mutogattak, és a színesen vonagló alakok látványa végképp megrendítette lelkének eddig sziklaszilárd egyensúlyát. Már semmit sem értett: kampec dolores, mormogta. Rendelt két felest, ott, állva egy másodperc alatt gurította le mindkettőt, fizetett, és mint egy rosszul sikerült regényhős, kilépett a való világba, amellyel ezentúl meg óhajtott küzdeni. Harangoztak, a malaszt véget ért, a férfiak kocsmába indultak Béla megárvult helyére, a fogatlan duplagyűrűsök készültek a hús klopfolására, hátha arra téved egy unoka. Hősünk indulni készült, megismerni az új világot, máma eljut egy plázába, a buszt még eléri: így számolta. Most kell mennie, amíg nyitva van, és be nem záratja a keresztényi buzgóság, gondolta, és most megy.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Lájkolj!