Ne éhkoppolj, legyél céltábla Albionban

Egy londoni paintballcég unortodox módon romlásba akarja taszítani a ’zember(ek)et. Lövedékek tesztelésére keres rabszolgát évi negyvenezer fontért (uszkve tizennégy millió, azaz havi egynél több, forintban ugye), de imperialista szemetek ezek, mint tudvalévő. Naponta nagyjából egy-két órát kell dolgozni, élő célpontként elviselni a lövéseket, az állás neve “emberi lövedék-becsapódás tesztelő”. Diszkriminálnak egyébként, a munka – mint mondják – diákoknak vagy fiatal felnőtteknek ideális, mert a hirdetés szerint a lövöldözést ugyan tapasztalt profik készítik elő és végzik (bérgyilkosok netán), ennek ellenére van némi esélye a fájdalomnak, kellemetlenségnek és zúzódásoknak. Ez a haligali ára.

paintball-samui-02

Mégis megérheti magyar-nemzeti tanárként… (bármivel helyettesíthető), azaz az itt minálunk fellelhető pénzkereső tevékenységek pótlásaként és helyett céltáblának lenni. Mert jóvan, lődöznek a delikvensre, és akkor? Meghalni nem muszáj teljesen, mégis égrengető lehetőség nyílik a zabálni óhajtó – hogy ’szakannának bele a cseresnyeevésbe, by: nagyapám – előtt, hogy nemzetietlen módon, a mosogatás mellett más indokkal és okkal hagyják el Mária országának gyomorkorgató- és forgató közegét. Látható, hogy ezek ott már azt sem tudják, mit csináljanak jódógukban, a hanyatló szigeten kifinomultan visznek a romlásba, dekadens módon pénzt adnak azért is, hogy céltábla legyen a ’zember, szíve helyén egy nagy tízessel. Mint kitetszik, mindez sokat ér. Sok dellát.

Most, hogy ezt a hírt olvasom, újólag, és már nem először kell rájönnöm élhetetlenségemre, kikövetkeztetni azt, mért tartok ott, ahol. Magyarán sehol, mert még egy szaros csibészelésért sem kértem pénzt boldogult úrfikoromban. A mostani Sugár úton játszódik a volt mese, ez a hely – miocén kori idején – a Safrankó Emánuel nevet viselte, ahol a kommunista manus nevének takarásában még legális autóversenyeket rendeztek, de más csodák is történtek arrafelé. Sok minden zajlott a múlt ködének mocskos leple alatt, cserébe nem is volt London, nagyon nem, mint ahogyan most sem az.

Annak idején valami fenséges félelemmel viseltettünk Tóth úr iránt, aki az itteni lepukkant sporttelep mindenese volt, legfőbb feladata pedig az, hogy a Hadnagy utca kölyökhadát mindenképpen távol tartsa a futballpálya misztifikált füvétől, meg úgy egyben az egész komplexumtól. Ebbéli buzgalma miatt rendeztünk vele futóversenyeket kerítéstől-kerítésig. Tóth úr üvöltött a bajusza alól, a siserehad meg röhögött rajta velem az élen, de meg kell hagyni, ő böcsülettel tette a dolgát. Mindez azidőtájt játszódott a történelemben, amikor a mostani kiscsarnokot építették, tehát a papirusztekercsek korában.

kutyakikepzo-orzovedo-munkan-300x225

Tóth urat egy idő után megszoktuk, de történtek váratlan dolgok rajta kívül is. A rendőrség ott csibészelte a kutyáit. Ez az a színház, amikor védőfelszerelés örvén rongyokba öltöztetik az embert, és ráuszítják a fenevadat. Ilyenek folytak ott, s amikor a kutyák uralták a terepet, Tóth úr nyugodt volt, mert el nem tudta képzelni, hogy ilyen fenyegető közegbe is bemerészkedünk, pedig de. Legalábbis én, aki már akkor is hülye voltam, így történhetett, hogy a kutyakiképző ember más alkalmas alany híján fölkért, hogy legyek csibész, a céltábla, akit marcangolhat az a drága jószág. Én meg a butaság bátorságával vállaltam a feladatot, amely végeztével hálát adtam a mindenhatónak, hogy végtagjaim nem véres cafatokként hevernek szerteszét. Diabolikus élmény volt, és egy rohadt ötvenfilléres fagyit sem kaptam érte. Ilyen előélettel ma már boldogan állnék megviselt testtel a londoni festékgolyók elé, de túlhaladott az idő.

Az viszont biztos, hogy ez az imperialista golyóálló kiképzés fingot sem ér az igazival szemben. Egy kósza dzsihád irányította kalasnyikov golyó seperc alatt elvégezné rajtam a dolgát, ha csak addig le nem fejeztek. Ezzel szemben az avítt csibészelés életre szóló tudással és védelemmel vértez fel. Bizonyságul: még ugyanebben az időben, a Kertész utcában – amely házsor nem kapott új nevet a rendszerváltó keresztségben – a kerítésen kidugva fejét kapott el egy túlbuzgó házőrző. Tél volt, és az évszak megkövetelte csibészelős kabát akadályozta meg, hogy leszakítsa a karomat a jámbor jószág. Igaz, hogy azonmód összeszartam magam, de álltam a rohamot, és még élek azért. Londonban meg hiába lőnek szitává a patronjaikkal, a sivatagban akár egy kósza golyó is hanyattlöki az embert.

Ezért az öncélú nagyvárosi lövöldözésnek – mint látható – semmiféle gyakorlati haszna nincsen, csak a pénzükkel hivalkodnak megint, amit meg dugjanak fel maguknak. Bomlasztják csak a NER-t nevetséges ajánlatukkal, mert kérdem én, mindennek mi köze van a munkaalapú társadalomhoz? Na ugye, hogy semmi se, ebben nincs magyaros virtus, házipálesz meg kannásbor, és annyit is ér az egész bagázs. Nem ismerik ezek az igazi életet, sőt, még Tóth urat sem tapasztalták, akkor meg semmit se tudnak a létezés bonyolultságairól, ebben teljesen biztosak lehetünk.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Lájkolj!