Emberi lövedék-becsapódás tesztelő, és csibészelés

Most, hogy ezt a hírt olvasom, újólag, és már nem először kell rájönnöm élhetetlenségemre, kikövetkeztetni azt, mért tartok ott, ahol. Magyarán sehol. Még egy szaros csibészelésért sem kértem pénzt boldogult úrfikoromban, pedig élő céltáblának lenni fölöttébb kifizetődő dolog, igaz, hogy nem a negyven évvel ezelőtti Magyarországon, hanem éppen Angliában, és ma. A dekadens Nyugat már azért is fizet, ha az ember összeszarja magát, NER-es szemmel érthetetlen ez az egész, a vágyott Keleten – mármint az általunk, illetve tábornokunk által óhajtott formulájában – ennél sokkal egyszerűbben mennek a dolgok. Csinálod, mert nemzetileg akarom, spájz.
queenstown-paintball
Ezzel szemben a hanyatló szigeten milyen kifinomultan visznek a romlásba. Egy paintballcég ugyanis új lövedékei tesztelésére keres embert Londonban, magyar szemmel egészen jó fizetésért, évi negyvenezer fontért. Mindez szaros tizenötmillió forint csupán. De született szemetek ezek, mint tudjuk, a jól csengő ajánlat kicsit csalóka, mert a bér a teljes munkaidőre van megadva, de csak részmunkaidőben kell dolgozni. Naponta nagyjából egy-két órát, így csak időarányos fizetés jár. Másrészt nem lőni kell a golyókat, hanem élő célpontként elviselni a lövéseket. Az állás neve „emberi lövedék-becsapódás tesztelő” – írja a Telegraph. A meghirdetett állás diákoknak vagy fiatal felnőtteknek ideális, akik némi pénzt szeretnének félretenni, nyilatkozta az UK Paintball alapítója, Justin Toohig. A tesztelésre egészségügyi és biztonsági ellenőrzések miatt van szükség, az álláshirdetés szerint a munkát tapasztalt profik készítik elő és végzik, ennek ellenére van némi esélye a fájdalomnak, kellemetlenségnek és zúzódásoknak.

Viszont fizetnek érte, nem úgy, mint nekem anno a mostani Sugár úton (Isten bizony nem tudom, mi volt akkor a neve, asszem Safrankó), de cserébe nem is volt London. Annak idején valami fenséges félelemmel viseltettünk Tóth úr iránt, aki a lepukkant sporttelep mindenese volt, legfőbb feladata pedig az, hogy a Hadnagy utca kölyökhadát mindenképpen távol tartsa a futballpálya misztifikált füvétől, meg úgy egyben az egész komplexumtól, és ebbéli buzgalma miatt rendeztünk vele futóversenyeket kerítéstől-kerítésig. Tóth úr üvöltött a bajusza alól, a siserehad meg röhögött rajta, velem az élen, de meg kell hagyni, ő böcsülettel tette a dolgát. Mindez akkor játszódott a történelemben, amikor a mostani kiscsarnokot építették, azaz a papirusztekercsek korában.
kutyakikepzo-orzovedo-munkan
Tóth urat ilyképp megszoktuk, de történtek azért váratlan dolgok rajta kívül is. A kommunista rendőrség ott csibészelte a kutyáit. Ez az a dolog, amikor védőfelszerelés örvén rongyokba öltöztetik az embert, és ráuszítják a fenevadat. Ilyenek folytak ott, s amikor a kutyák uralták a terepet, Tóth úr nyugodt volt, el nem tudta képzelni, hogy ilyen fenyegető közegbe is bemerészkedünk, pedig de, legalábbis én, aki már akkor is hülye voltam jó szokásom szerint. Így történhetett, hogy a kutyakiképző ember más alkalmas alany híján fölkért, hogy legyek csibész, a céltábla, akit marcangolhat az a drága jószág. Én meg a butaság bátorságával vállaltam a feladatot, amely végeztével hálát adtam a mindenhatónak, hogy végtagjaim nem véres cafatokként hevernek szerteszét Mit mondjak, diabolikus élmény volt, és még csak egy ötvenfilléres fagyit sem kaptam érte. Ilyen előélettel ma már boldogan állnék megviselt testtel a londoni festékgolyók elé, de sajna, túlhaladott az idő.

Az viszont biztos, hogy ez az imperialista golyóálló kiképzés fingot sem ér az igazival szemben, egy kósza dzsihád irányította kalasnyikov golyó seperc alatt elvégezné rajtam a dolgát, ha csak addig le nem fejeztek. Ezzel szemben az avítt csibészelés életre szóló tudással és védelemmel vértez fel. Még ugyanebben az időben, a Kertész utcában – amely házsor nem kapott új nevet a rendszerváltó keresztségben – a kerítésen kidugva fejét kapott el egy túlbuzgó házőrző. Tél volt, és az évszaknak megfelelő kabát megakadályozta, hogy leszakítsa a karomat. Igaz, hogy azonmód összeszartam magam, de álltam a rohamot, és még mindig élek. Londonban meg hiába lőnek szitává a patronjaikkal, a sivatagban akár egy kósza golyó is hanyattlöki az embert, az öncélú nagyvárosi lövöldözésnek ilyképp semmiféle gyakorlati haszna nincsen. Csak a pénzükkel hivalkodnak megint, amit meg dugjanak fel maguknak. Semmi magyaros virtus nincs bennük, de annyit is érnek. És még Tóth urat sem ismerik.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum