Valamelyik éjszaka – azt hiszem vasárnap – értelmét találtam annak, hogy létezik közszolgálati tévé. Olyan tizenegy óra körül zongoráztam az emegyre, és csodát lehetett látnom, épp a „Volt egyszer egy Amerika” vetítődött, amit én sehogyan sem tudok megunni, pedig már nem is számolom, hányszor néztem. Maratoni műalkotás mellbevágó élményekkel, mert ahogyan DeNiro egy lukon át látja meg a múltat, úgy láttam meg én is hajnal felé. Mostanában zajlanak(ottak) mindennemű korosztályos kosárlabda tornák szerte Európában, és elöntött az emlékezés, de nem, nem is az, inkább egy emlék kamaszkorom egyik nyaráról, amely két nevet, egy nőét (lányét), és egy városét vésett most már halálomig törölhetetlen emlékké likacsos agyamba: Sofia Markova Stankova, és Jambol.
Sofia volt az egyetlen nő, akitől levelet kaptam, holott csupán pár óráig ismertem, és mégis jártam a lakásán, az ulica Vihrenyben, miután a bátyja lecsekkolt. Valamit habratyolt nekem a húgával látva, én meg magyar süldő taplóságommal rákérdeztem így: mi van? Fennhangon. Erre ő rájött minden titok nyitjára, aha, cseh. Így sorolt be a nemzeti hovatartozás egy alfajába, miközben a bolgár haverjai közt lavázott fensőbbséggel. Nem tudtam se köpni, se nyelni sem, hogy óriási nemzettudatomat helyére állítsam, mert csak később jöttem rá, hogy amúgy perfekt orosz vagyok, de ahhoz rohadt sok Ararat konyakot kellett meginni. Így zajlott velünk az idő. Ifjúsági barátság tornán jártunk akkor épp a délvidéken Bulgáriában, Jambolban, hogy lemérjük fenséges kosárlabdázói tudásunkat a baráti nemzetek ifjaival.
Sofia a Kuba elleni meccs után terített le.
Mélán, megadón ücsörögtem a csarnokban a vereség után, amikor valami tudatalatti értelmezhetetlen erő kényszerített, hogy odanézzek egy velem szemben ülő szempárra, amely miután így elkapott, nem eresztett. Sok percekig tartott mindez, körülöttem már mindenki röhögött elbódulásomon, míg a nő meg nem unta az értelmetlen bambulást, és ellentmondást nem tűrőn, egyetlen fejmozdulattal jelezte, hogy iramodjak kifelé. Az előtérben várt. Bebizonyosodott, amit Böll olyan zseniálisan írt meg az „Egy bohóc nézetei”-ben, hogy a legjámborabb szüzek is képesek meglett kurvaként viselkedni minden tapasztalat nélkül, ha azt kívánja a valahonnan beléjük ivódott ösztönük.
Kézenfogott, szó nélkül, és egy áthatolhatatlan sötétségű parkba lavírozott, ahol minden titkok nyitját föl akarta fedni előttem, de én nem léptem át a Rubikont, mert edzőim – tán kajánul – azt verték az agyunkba szabadidős tevékenységünk kontrollálásául, hogy ezen a vidéken ne nagyon keféljünk, mert könnyen osztják a trippert. Hatásos volt a visszatartás, ebből fakadt aztán, hogy sokkal több lett a felejtős numera helyett, emberi kapcsolatba fordult a dolog, kézenfogós éjszakai bóklászással, báttyal összefutással, családi látogatással, ami lehangoló volt.
Olyan szegények voltak, mint amilyenné mi válunk mostanában itt.
Aznap éjjel a szállodában a bolgár kollégákkal ittunk közös kosárlabdázós kudarcunkra, itt jött elő az Ararat, amely után kiderült, nem volt haszontalan a nyolc év orosz tagozat, úgy pofáztam órákig a friss haverokkal, hogy csapattársaim köpni-nyelni nem tudtak. Föl sem foghatták, honnan ez a nagy orosz tudásom, ami mára nagy tragédiámra teljesen elveszett.
Másnap indult a vonatunk Burgaszba, reggel korán, Sofia ott volt, és úgy nézett rám, mint aki szeret. Ezt én nem fogtam fel, emberi gyöngédséggel addig senki sem viszonyult hozzám. Csapattársaim sem értették, én se nagyon. Méla tót a tutalyon, fiatal voltam akkor, bohó, a pár nap után befutó levélre sem válaszoltam. Nem tudom miért, és ez örök kérdéseket helyezett el az életemben, amit ma is keresnék, ha értelme mutatkozna.
Vélemény, hozzászólás?