A röhögés joga – minden doktor olimpikon

A parlament elfogadta a felsőoktatási törvény módosítását, eszerint pedig már nem kell feltétlenül doktornak lenni ahhoz, hogy valaki egyetemi tanár lehessen a testnevelési egyetemen, vagy egy művészeti felsőoktatási intézményben. Visszacsempészték ugyanis az Országgyűlés által elfogadott oktatási salátatörvénybe egy utolsó pillanatban beadott módosító indítvánnyal annak lehetőségét, hogy doktori fokozat nélkül lehessenek egyetemi tanárok vagy rektorok a sporttudományi és művészeti felsőoktatásban a Fidesz holdudvarának ismertebb személyiségei.

A módosítás értelmében a doktori fokozattal egyenértékűnek számít majd “a jogszabály alapján adományozott díj”, amelyet a javaslat konkrétan nem nevez meg, az indoklás szerint ezt később határozhatják meg. Sporttudományi területen továbbá doktorátust “ér” az olimpiai és paralimpiai játékokon szerzett 1.-3. helyezés, ez alapján pedig akár a plágiumügye miatt doktorátusát elveszítő, lemondott köztársasági elnök, Schmitt Pál is egyetemi tanárrá válhat. A módosítás eredeti beterjesztője, a Fidesz-es Pósán László még azzal indokolta javaslata gyors visszavonását, hogy “túl sok paragrafust kellene megnyitni ahhoz, hogy a módosító alkalmazható legyen”. Valószínűleg ezért nem konkretizálták egyelőre, hogy milyen állami kitüntetések, díjak egyenértékűek a doktorátussal. Ennek következtében a kormánypárti holdudvar olyan személyiségeiből lehetnek rektorok vagy egyetemi tanárok, akik nem rendelkeznek doktorátussal.

A gonoszság és a korlátoltság ellen a legjobb orvosság a röhögés, az újabb törvényi ámokfutásnak görbe tükröt tartani jó móka. Olyan sok minden történt, annyiszor kellett fogat csikorgatni az eltelt négy évben, amikor az új hatalmasok jól kigondolt, maguk felé mutató törvényekkel bontották le a többség életének emberi kereteit, hogy igazán ránk fér már a vigyor. Enélkül nem lehet elviselni azt az abszurdot, ami körülölel, az meg különösen örömös dolog, ha a semmibe vett ellenzéknek marad meg a humorérzéke, mint ahogy most is történt.

Varju László, a Demokratikus Koalíció képviselője nem hagyná annyiban az oktatási törvény új, gyalázatosan röhejes passzusát. A független honatya önálló indítványában módosítaná a módosítást, vélhetően azért, hogy ne csak a kormány dönthesse el, ki kapjon a tudományos fokozatokkal egyenértékű címet, hanem a tudományos fokozattal rendelkező is azt, akar-e olimpiai érmet. Az oktatási törvény módosítása szerint ugyanis a sporttudományi felsőoktatásban az olimpiai érem „a doktori fokozattal egyenértékűnek minősül”. Ugyanez érvényes a művészeti felsőoktatásban bizonyos elismerésekre, elsősorban a Kossuth-díjra.

Varju László javaslatának indokolása szerint is egyenértékű a sportteljesítmény és a tudományos eredmény. Az olimpián elért első három hely bármelyike tudományos fokozatú címhasználatra jogosít. Varjú zseniális indítványa megfordítva a törvény indoklását kimondaná, hogy „a PhD, a DPhil, továbbá a DLA tudományos fokozat, valamint az egyetemi tanári kinevezés egyenértékű a Nemzetközi Olimpiai Bizottság által szervezett olimpiai játékokon, a Paralimpián, továbbá Siketlimpián elért 1-3. helyezés valamelyikével, feltéve, hogy az érintett legalább alapképzésben részesült egy maga által választott sportágban”. A tudományos fokozatot elnyert, illetve egyetemi tanárrá kinevezett így az egyenértékűség elve alapján – egy maga választott sportágban – akár olimpia bajnoki címet is kérhetne. A kormányfő – aki egyébként valóban jogi doktor – focista múltja alapján így például akár olimpiai bajnok is lehetne.

Kíváncsi lennék, mi történne, ha elfogadnák ezt a módosítót módosítót. Erre akár esély is lenne, hiszen kiderült, ezek többnyire nem tudják, mit is jelent az a szöveg, amire megnyomják az igen gombot. Mindenesetre jól mutatja ez a beadvány, milyen állapotban van a magyar törvénygyár, aminek elviseléséhez szükséges a röhögés, ha kínban fogant is. Mindenesetre egy smile-it megérdemel Varju, mert újólag bizonyította Kierkegaard igazát.

„Velem is az történt, ami a monda szerint Parmeniszkusszal, aki Trposziosz barlangjában elvesztette a nevetés képességét, melyet azonban Déloszon ismét visszanyert egy formátlan fatuskó láttán, melyet Léto istennő képmásának tartottak. Amikor nagyon fiatal voltam, a Trophonisz barlangjában elfelejtettem nevetni; amikor idősebb lettem, amikor felnyitottam a szemem, és a valóságot kezdtem szemlélni, nevetni kezdtem, és ettől kezdve soha nem hagytam abba a nevetést. Láttam, hogy az élet értelme a megélhetés biztosítása, hogy az élet célja jogtanácsossá lenni, hogy a szerelem legfőbb üdve vagyonos lányt szerezni; láttam, hogy a barátság boldogsága egymás kisegítése pénzzavarban; hogy az a bölcsesség, amit a többség ennek fogad el, hogy lelkesültséget jelent beszédet tartani; hogy bátorság, ha valaki tíz tallér pénzbüntetést megkockáztat; hogy kedvesség az, ha valaki ebéd után azt mondja «váljék egészségedre!»; hogy istenfélelem, ha valaki évente egyszer úrvacsorát vesz. Ezt láttam – és nevettem.”

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Lájkolj!

Archívum