Isaura és Spielberg: a hülyeség dicsérete

Szórakozásból posztolt egy képet Steven Spielbergről az amerikai Jay Branscomb, ezen a rendező egy triceratopsz mellett ül a Jurassic Park forgatásán. „Szégyenteli fotó egy hobbivadászról, aki boldogan pózol egy lemészárolt triceratopsz előtt. Osszátok meg, hogy az egész világ előtt szégyenkeznie kelljen” – írta hozzá. Az emberek komolyan vették, kommentek sokasága mutatta a hülyeség mélységes vermeit, a Buzzfeed egész gyűjteményt közölt a hozzászólásokból.

„Ez egy gusztustalan, embertelen pöcs… Soha többé nem nézem a filmjeidet, állatgyilkos!” – írta az egyik tájékozott hozzászóló. „Nem csoda, hogy kihaltak a dinoszauruszok. Az ilyen őrültek az utolsó példányokat is kiirtják, amint megtalálják őket. Börtönben a helye” – vélte egy másik kommentelő. „Ez Steven Spielberg, a Jurassic Park rendezője” – próbált rendet tenni a fejekben egy facebookozó, de máris jött rá a válasz: „Nem érdekel, kicsoda, attól még nem kellett volna megölnie ezt az állatot”.

Branscomb egy másik képpel reagált, ezen is Steven Spielberg látható a Cápa forgatásán. Itt azért már a műveltségi deficittel küzdő hozzászólók is rájöttek, hogy meg vannak szívatva. A kép alatt ez állt: „Srácok, kell a segítségetek ennek az elfajzott cápagyilkosnak az azonosításához, aki az áldozatával pózol”.

Van az emberiségnek egy jelentős hányada, amely módszeresen nem lát ki a fejéből, számára az a valóság, amit lilagőzös agya annak formál, és ők vannak többségben, vesztünkre. Mindez nem kor és rendszer-specifikus, hülyék mindig voltak, vannak és lesznek is. “Egy olyan országban, ahol pénzt gyűjtöttek Isaura felszabadítására, bármi megtörténhet” – szól a sokat emlegetett közokosság. Még a rendszerváltás előtt állítólag tömegesen gyűjtöttünk Isaura felszabadítására (“… a magyar közvéleményt oly mértékben rázta meg Isaura sorsa, hogy számos segélyegylet alakult megsegítésére. Mit sem törődve a fikcionalitás problémájával, a magyar közvélemény Isaura jogi és emberi problémáit valós közéleti kérdéssé tette.”)

A Népszabadság 1986 szilveszteri számában, tehát alig másfél hónappal a teleregény vége után ugyanis így ír Árkus József, az “Egy év – Gyűjtögetünk” című cikkében:

“… És most arról a gyűjtésről, amelynek csupán a hírére is melegség öntötte el az emberek szívét, és utólag is hálásak lehetünk, amiért volt szerencsénk magyarnak születni. … most is csak a meghatódottság hangján szólhatunk arról, hogy akadtak közöttünk, akik nem érték be a puszta együttérzéssel, hanem anyagi áldozatot is vállaltak az elnyomottak felszabadításáért. Röstelkedve ismerem be, hogy nem mindjárt fogtam fel az Isaura kiszabadításáért kezdeményezett gyűjtőmozgalom óriási jelentőségét, sőt, első hallásra nem is nagyon hittem. Aztán persze el kellett hinnem, mert megmutatták a leveleket, amikor pedig az Országgyűlés kulturális bizottságában is felvetődött, hogy mi legyen az Isaura-forintokkal, akkor már nyilvánvalóvá lett, hogy ennek a fele sem tréfa… Elérzékenyülve forgattam az egyik levél hiteles fénymásolatát, ezt az egyik határ menti község lakosai írták a televíziónak, arra kérve Takács Marikát, hogy juttassa el az általuk összeadott pénzt az illetékes követségnek, vagy legalább a csekkszámlaszámot közölje velük, amin föladhatják forintjaikat szegény Isaurának. A dátum szerint a levél még a sorozat befejező része előtt íródott, amikor nem lehetett tudni, hogy az igazság győz-e, vagy a gazság. Szinte látom magam előtt a község derék lakosait, amint összegyűlnek a falugyűlésre, meghallgatják a szónokot, aki gyújtó hatású beszédet mond arról, hogy nem lehetünk közönyösek az iránt sem, ami határainkon túl történik. Visszautasítja azokat a rágalmakat, melyek szerint mi, magyarok fokozatosan közönyössé válunk, nem érdekelnek bennünket a nagyvilág dolgai, ki-ki csakis a saját boldogulásával törődik. Lám, hazánktól sok ezer kilométernyire kikötnek és kínoznak egy rabszolgalányt, mondhatnánk rá, hogy semmi közünk hozzá, de mi nem nézhetjük tétlenül a távoli igazságtalanságokat sem. A szónok szavait dörgő taps fogadja, a falugyűlés résztvevői egymás után biztosítják forintokban is kifejeződő szolidaritásukról Isaurát…”

A lakosság egy hányadában nem tudatosult, hogy a televízióban kitalált történet fut, a kedvenc filmsorozat nem a valóságról szól. Ezek az emberek azt sem vették észre, hogy a cselekmény több évszázaddal korábbi, a jelenben rabszolgaság – legalábbis annak a filmben bemutatott fajtája – nincsen. Pénzt gyűjtöttek, hogy a rabszolgalányt szabadítsák föl. A lelkesedést az sem lohasztotta le, hogy a dél-amerikai színésznő hazánkba jött, és udvariasan mosolygott, amikor meghallotta, hogy játéka furcsa szolidaritást keltett. A hevület nem lanyhult akkor sem, amikor napvilágra derült, hogy a színésznőről korábban erotikus fotók is készültek. És ezzel visszaértünk a jelenbe…

Tévedtek, akik azt hitték: az Isaura felszabadítására indult mozgalom a pártállami kultúrpolitika bűne, és a demokrácia fölemeli majd a Lenin-versekkel elbutítottakat. Nem. A gagyi – akárcsak a giccs – örök. Sőt. Alighanem ma nagyobb lakosságrész fogyasztja a gagyiipar árucikkeit, mint korábban. Egyes értelmezések szerint Közép-Európában ma tragédia zajlik, az enyhébb megfogalmazások szerint „csak” drámai helyzet alakul ki abból a bohózatból, amit a politikai vezetés előad. A bemutatott szabadságharc és folyományai röhejesek, de megnyomorítják a lakosságot.

Ez nem csak magyarországi tragédia. Ezen a héten az oly igen irigyelt amerikai nép mutatta be, hogy hülyeségért nem kell a szomszédba mennie, a nihil, amiről azt hittük, a mi specialitásunk, a nagy vízen túl is közkeletű. Spielberg kapcsán mutatkozott meg ez. Ilyképpen az is kiderül, talán nem is a fejekben van a hiba. A technika, amely életszerűvé tesz elképzelhetetlen történeteket annyira átitatta a mindennapokat, hogy sokszor azt sem tudjuk, hol végződik a valóság, és hol kezdődik a mese, ezt pedig nagyon jól kihasználják azok, akik a tudat manipulálására építik sikerüket, és már nem is a filmről beszélek elsősorban.

Isaura lelkes felszabadítói, a Spielberget mint dinoszaurusz-gyilkost értelmező egyedek nem tesznek különbséget a képzelt filmsorozat és a valóság között. A szappanopera, a Jurassic park tehát átkerülhetett a fikcióból az életbe. Hamarosan gyűjtés indulhatna értünk is, hogy a mostani politikáért rabszolgaként verítékező hősöket felszabadítsák a szolgálatukat elviselni képtelen ország nyomása alól. Mentsétek meg lelkeinket!

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Lájkolj!