Magyarország, így szeretlek

Szerintem nem kell hozzá semmilyen titkos vagy nem titkos csoport, hogy a milliárdosok beavatkozzanak a politikába és azon keresztül az összes ember életébe, a politikai, gazdasági, technológia fejlődés irányába, ütemébe. Minden országnak megvannak a saját oligarchái akik a nagyobb politikai pártokat kézben tartják. Már nálunk sem másabb a politika mint Ukarajnában, csak a léptékben van különbség, meg abban, hogy ott már elszakadt a cérna, nálunk meg még nem.

Itt is már nyíltan megy az osztogatás, lenyúlás, túlszámlázás, visszaosztás és már nokiásdobozok se kellenek hozzá. Amitől egy demokratikus országban már az ügyészség vizsgálódna, arra nálunk nem történik semmi, hiszen az egész jogalkotás, az AB-tól az ügyészségen, bíróságon, rendőrségen, adóhatóságon keresztül minden egy kézbe fut össze, sőt már a hírügynökségek, és a média is ugyanabból a kézből eszik. Persze nincsenek illúzióim azzal kapcsolatban, hogy a másik oldal nem ezt csinálta, és nem ezt csinálná ha tehetné, csak talán évről évre egyre nyíltabban és nyugodtabban teszik amit tesznek. Van ahol a lobbyzás is teljesen legális, pedig ott is nyíltan arról van szó, hogy ha elég pénzed van, beleszólhatsz a törvényalkotásba.

Jelzésértékű volt 2010-ben, amikor a frissen kinevezett elszámoltatási kormánybiztos, egy Budai nevű alak – aki nem tudom, honnan a frászból került elő hirtelen – szinte vallásos buzgalommal állt szinte naponta a kamerák elé, és rántotta le újra meg újra a leplet valamiről, amiről szinte maga sem tudta, hogy micsoda, de – mivel – cirkusz kellett a népnek, tette a dolgát böcsülettel, és szálltak a feljelentések az égbe, no meg az idomított ügyészség felé. De ugyanilyen jelzésértékű volt az is, hogy bár az úgynevezett igazságszolgáltatás, legalábbis annak egyik fele – a vádló része – a zsebükben volt, a bíróság még valahogyan tartotta magát, mert sorra jöttek a bukták, pörök lettek, ítéletek nem nagyon születtek. Ezt az áldatlan állapotot elégelték meg a fiúk – mert ez így nem mehet tovább, vélték -, és mára ledarálták a bíróságokat is, hogy könnyebben menjen a dolog. Ma már megy, mondjuk – többek között – éppen ez sem tetszik az Uniónak – meg sok hasonló cukiság -, ezért a mostani cirkusz, nem a kibaszott rezsi miatt, mint azt az alattvalók fejébe kívánják verni – ahogy látszik – meglehetős sikerrel. De csak meglehetőssel, ez a mi aprócska rövid örömünk jelenleg.

Két világban létezünk, két teljesen különbözőben, az új rendszerváltás óta eltelt idő ha mást nem is, legalábbis ezt elérte, ez sikerült neki. Persze könnyű dolog, ha a média viszonyai olyanok mint ebben az országban, amelyet végletesen megoszt az a tény, hogy van, aki gondolkodik benne, és van aki hisz. Hinni könnyű, már Szent Ágoston is kifejtette ennek a létállapotnak az alaptézisét, miszerint: hiszem, mert képtelenség. Így vannak ezzel mintegy másfél milliónyian, és az ő hitüket az új, Fidesz nevű bizniszegyházban (copyright: Para Kovács Imre) semmi az ég egy világon nem tudja megingatni, a többség pedig vagy kábultan figyel, vagy értetlenül hörög, mert retteg, hogy a posványos agyú Tusványos-hívők határozzák meg a jövőjét, amitől érthetően prüszköl, s ha már semmi érdemlegeset nem tud tenni, mert ledarálva érzi magát, akkor kommentekben próbálja meggyőzni az egybites gondolkodásúakat, holott tudja, hogy reménytelen. Egy ilyen szólást kell idéznem tegnapról, mert ennél jobban semmi nem fejezi ki azt a reménytelen kétségbeesést, mint ez a komment, amely egy Fidesz-elsőáldozónak szól válaszul:

„Esküszöm, nem tudom, hogy érik meg ezek az emberek a felnőttkort egyáltalán. Ahhoz, hogy ezt a posztot valaki bármennyire is komolyan vegye, olyan mérhetetlen sötétségnek kell a fejében lakoznia, amivel gyakorlatilag semmit nem képes értelmezni a világ történéseiből, és bármi rossz megtörténhet vele. Számomra felfoghatatlan, hogy valaki, aki ezt a posztot komolyan tudja venni, még nem esett le korábban egy hídról (szomjasan nem ivott Domestost), nem vitte el a rézfaszú bagoly, és a bamba pofájával, az élet viszontagságai közt valahogyan elvergődve megérte a harmincat. Hogy lehet ilyen hülyén több évtizedet túlélni a Földön? Voltak erre külön óráitok a kisegítőben, Túlélési alapismeretek I-II-III. vagy hasonló?”

Így megy ez, amikor folyik az agymosás, amelyet Lévai Katalin szociológus jellemzett oly igen találóan. „Aki ma a közmédiából tájékozódik, olyan világba csöppen, ahol derűs életmesék, közmondások, szólások és megnyugtató hírek virágai tenyésznek. A gazdaság, mint a kilőtt nyílvessző; a politikai kérdések mérlegre téve, pozitívan eldöntve; a polgárok hétköznapjai, mint a régi kifestő képeken; s a vidám locsogás egy celebbel éppen annyit ér, mint a beszélgetés egy akadémiai nagydoktorral. A hírszerkesztő, mint a farkával sepregető róka tünteti el a valóság sötét nyomait. Nehogy már valaki átadja magát a rosszkedvnek, morcoskodásnak, amikor végre jól mennek a dolgaink nyolc borzalmas év után. A néző cukormázzal bevont képet kap Magyarországról, rengeteg információ pedig el sem jut hozzá. Mintha másik országban élne.”

Mindeközben a háttérben, mint munkáját alaposan ismerő, és azt becsülettel űző temetkezési vállalkozó végzi dolgát a történéseket tisztán látó ember gondolkodással – aki nem a ’zembereket -, és szédítő mélységeket láthat meg, az, aki eszmélni képes még ebben a szép új világban. Kéri László vont le következtetéseket, s mivel nála összeszedettebben nem vagyok képes látleletet adni arról a világról, amelyben nekünk szerencsétleneknek élni adatott, kénytelen vagyok újólag idézni, mert sem a tűz közelében nem vagyok, sem – őszintén bevallva, kapacitásom sincs arra, hogy meglássam a színfalak mögötti játszmákat -, idézek, és éppen azért is, hogy tisztuljon a mindenáron összemaszatolni kívánt kép. Egy éve volt ez így.

„Az elmúlt ötven napban legyőztük az uniót, a Nemzetközi Valutalapot, és győzelmet arattunk a románok és a devizahitelek felett is, elképesztő külpolitikai sikereket értünk el, csak az általunk legyőzöttek erről nem is értesültek. Tovább tart a kormány parasztvakítása, nem tud velünk olyan történni a világban, amiből ne kerülnénk ki győztesen. Az idei tusványosi szabadegyetem kudarcok sorozata volt. Nem sikerült összeterelni azokat, akik legalább ilyenkor elviselik egymást, nagyon sok volt a hiányzó. A magyar politikusok túlértékelik a határon túli magyarok befolyását a választásokra. A legvadabb jóslatok szerint is 2-3 mandátum sorsáról dönthetnek majd, ezért a határon túli magyarság a gesztuspolitizálás része, kérdés, hogy erre szüksége van-e az ott élőknek.”

A jelek szerint nincs, és nincs szüksége a vakításra a belhoni magyaroknak sem, akik, illetve közülük egynek, aki elmélázott azon, hogy már az Alföldi-féle István a király rendezés után is magyar-lételméleti kérdések merültek fel, most is, mint mindig Erdélyre kihegyezve. Kénytelen vagyok ismét egy kommentet megsmittelni.

„Csak egy kérdésem van: miért már megint az számít, hogy az erdélyieknek mit jelent. Lassan semmit nem lehet tenni ebben az országban, ami az erdélyieknek esetleg nem tetszik. Nekem is nagyon sokat jelent ez a musical, pedig én budapesti vagyok, nem mondom, hogy ez a rendezés teszik, sőt, inkább nem is mondok róla semmit, amíg nem láttam az egészet az elejétől a végéig. Rengeteg olyan dolog történik mostanában az országban, ami nekem, vagy sokaknak, akik itt élünk születésünk óta nem tetszik. De velünk nem nagyon foglalkozik senki.”

Persze, hogy nem. Erre lehet építeni várakozván a piramisra, minthogy annyira új még ez a világ, hogy sok minden nevet sem kapott (vö: Marquez), és itt tartunk jelenleg az újabb delirálás nyomán. Győrffy György István király és műve című könyvét küldte el Orbán Viktor miniszterelnök a jó eredményt elérő érettségizőnek, írja az Átlátszó Oktatás blog. A miniszterelnök egy könyvjelzőt is ajándékozott a diákoknak, amelyen gratulál a címzett „kiemelkedő tanulmányi teljesítményéhez” és sikeres érettségi vizsgájához. Orbán az oktatási rendszer átalakításáról is szót ejt, olyan felsőoktatást szeretne, amely nemzetközi mércével is versenyképes diplomát ad a hallgatóknak. A könyv a kiadó honlapja szerint 1750 forintba kerül, de nem rendelhető, mert elfogyott.

Ezt, ha minősíteni óhajtanám, akkor sem lenne kivihető válogatott trágárságok nélkül, mindezek okán Adyt hívom, aki váteszként látta annak az országnak a sorsát, amelyben élt, vizionálta, mi lesz itt egy emberre – aki sajnos nem ő – kihegyezve, és írogatott, ami felemelő, és írogatott, akárcsak magam, viszont ugyanazt látjuk száz év távlatából, csupán annyi a zavar az erőben, hogy míg ő bízott a sikerben evezősnek képzelve magát, most új csónakos – nem holdbéli – tűnt fel az ugaron, és mindent be kíván söpörni, amire igényt formál, és ez jelen esetben a mi drága jó kis Magyarországunk.

„Ne félj, hajóm, rajtad a Holnap hőse, / Röhögjenek a részeg evezősre. / Röpülj, hajóm, / Ne félj, hajóm: rajtad a Holnap hőse. / Szállani, szállani, szállani egyre, / Új, új Vizekre, nagy, szűzi Vizekre, / Röpülj, hajóm, / Szállani, szállani, szállani egyre. /
Új horizonok libegnek elébed, / Minden percben új, félelmes az Élet, / Röpülj, hajóm,
Új horizonok libegnek elébed. / Nem kellenek a megálmodott álmok, / Új kínok, titkok, vágyak vizén járok, / Röpülj, hajóm, / Nem kellenek a megálmodott álmok. /
Én nem leszek a szürkék hegedőse, / Hajtson szentlélek vagy a korcsma gőze: / Röpülj, hajóm, / Én nem leszek a szürkék hegedőse.”
(Ady-Orbán Endre)

Mindezt a kereszténységgel szöges ellentétben létező igazán megbocsátó Buddha bácsi látásával lehet elviselni csupán, ha ugyan. Látjátok feleim, szétfolyik az idő.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Lájkolj!