Vissza az időben

„Tisztelt 18 éven aluli állampolgár, kérjük ne kockáztassa munkatársunk munkahelyét és koncessziónk jogát! Kérjük ne lépjen be a helyiségbe! Köszönettel: a Vezetőség” Ezt egy dohánybolt, nemzeti megminden ajtaján láttam, be nem lehetett nézni, le volt ragasztva minden. Se ki, se be. Lassan folyunk az alagsorba az orwelli világ felé.

Ha így halad ez tovább az előre kitaposott ösvényen, már az az idő sincsen túl messze, amelyet a létezés furcsaságaira csodálkozó tizenhét éves fejemmel tapasztaltam valamikor. Ez még a Jurassic-parki időkben esett meg, abban a létállapotban, amikor a hatalom feljogosítva érezte magát, hogy mindenbe belepofázzon. Akármit – még az ember gondolatait is – ellenőrizzen, azaz jóval a rendszer megváltozása előtti történet ez, de mindenképpen figyelemre érdemes, mert a vátesz szerint nincs messze az idő, hogy ugyanaz megtörténjen ugyanott (itt). Az egész delírium kezd kiteljesedni, a maga módján rendszerré összeállni, és ez az oka és indoka, hogy belenézzünk az 1978-ban történtekbe, amely ezen a helyen, jelesül Szombathelyen esett meg a mostani bötűk firkálójával.

Az volt, hogy sportolási céllal a fenséges Prága városában kellett megjelennem akkor rövid időre, aztán, mivel a repcsi későn szállt le a mi túlragozott fővárosunkban, egy, a Déli Pályaudvaron töltött lélekemelő éjszaka után csak a hajnali vonattal tudtam haza, azaz Szombathelyre jutni. Ennek folyományaként a kora délelőtti napsütésben volt muszáj – fekete széldzsekiben és eléggé nagy táskával – vonszolni testem, az otthonom felé gyalogolni, amely a Hadnagy utcában leledzett, ezért pedig a Vöröshadsereg (ne röhögj, ma 11-es Huszár út) utcában vánszorogtam a vázolt zűrös éjszaka után láthatóan elcsigázott állapotban, amikor a fehér Zsiguli (fiatalabbak kedvért ekkor még ez volt a menő), oldalán a rendőrség felirattal fékezett mellettem, és nem mosolygós, hanem tudatosan marcona alakok szürke egyenruhában, fejükön vörös csillagos tányérsapkával ugráltak ki belőle, hogy kérdőre vonjanak, hová a francba megyek. Erre én a ma született bárány jámborságával válaszoltam: haza. De ez sem volt elég, arra is kíváncsiak voltak, honnan jövök, amire magam, hogy a hosszas magyarázkodást elkerüljem, a világ legtermészetesebb módján feleltem: Prágából.

Ez persze kicsapta a biztosítékot, és személyi igazolványt követeltek, mondván, bizonyítsam én, hogy tényleg onnan pár száz méterre lakom, csak, hát ennek egészen prózai okok miatt nem lehetett megfelelni, ugyanis akkortájt a drága kis szig-et nem volt szabad külföldre vinni, így csak útlevelem volt a piros fajtából, amelyben persze lakcím nem szerepelt. Ezzel szemben a fent már emlegetett úton laváztam, amely egyenesen Kőszeg, azon túl pedig a Sátán lakhelye, a Nyugat felé vitt, így potenciális disszidensnek számítottam, ennek okán csak fél órás faggatózás végén, amiből még azt is tudni akarták, hogy mennyi hangya futkározik a hány szobás lakásban – de fajsúlyosabb kérdések pergőtüze mellett – nagy nehezen tovább engedtek. Mégsem volt sok híja, hogy a kapitányságon kössek ki csak azért, mert arrafelé mentem. Régen volt.

Ez az emlék szivárgott olykor likacsossá váló agyamba, mert ugyanitt vagyunk, és ennek sugallata szerint az ellenség ott kívül van, de legfőképpen Nyugat felé. Summarum: értelemszerűen fokozódik az osztályharc, ami azt is jelenti, hogy az árulókat immár a saját kompánia között is folytonosan keresni és üldözni kell, mert ürgebőrve kötve, békaembernek öltözve akár a legbelsőbb körökbe is befurakodhatnak. Mert lehet ugyan, hogy a trafikos jó elvtárs – ezért trafikos -, de a csókosok köre most már olyan tág, hogy óhatatlanul is bekerülhetnek nem igazán hithű alakok az amúgy bilincsre zárt sorok közé, következésképp az óvatosság nem árt, sőt, alaposan indokolt.

Két méter feletti, már majdnem tizennyolc éves álvásárlókat küldenek a tabakosokra lebuktatni őket, meglehetősen gyakori sikerrel. Ez a fokozott trafikúti ellenőrzés váltotta ki a kétségbeesett kérést a mutyisokból, akik mostanra beláthatják: bár benne vannak a brancsban, de annak azért nem kerültek a legbelső köreibe, éppen ezért (vagy épp emiatt) a hatalom karja hozzájuk is eljuthat. Emiatt fordulnak kétségbeesett – és valljuk be – eléggé röhejes kérésekkel azokhoz a (vélt) sorstársaikhoz, akiket a fenyegetés közepette egynek éreznek magukkal, pedig nagyon nem azok. Sajnálja őket a fene.

Mindez annak ragyogó bizonyítéka, hogy ‘ezek már a saját soraik közt is ellenséget szimatolnak. (Lásd néhány választókerület-vezető fideszes farba rúgása, mint viruló példa.) De mégis csak magunkat sajnálom, a velem együtt élő pusztai embereket, mert a folyamatokból jól kivehető, mi várhat azokra, akik a tabakosokkal ellentétben még csak nem is a NER barátai. Ezt egyelőre még nehéz teljes valóságában elképzelni, igaz, némely iskolaigazgatók és más hasonló ellenségek már tudnának mesélni a közszférából. Ám mindez csak a kezdet, ebben megnyugodhatunk. Debár: ha ez az ámokfutás eléri a maga által megálmodott végső állapotát, akkor biztosak lehetünk, hogy jön még ilyen utcán minden indok nélkül megállító közállapot, mint ahogyan arra Budapesten volt is már példa. Meg van is.

Itt van mindjárt ez az emlékmű, amely a hivatalosok nyelvén méltó módon megemlékezik arról, hogy négyszázezer honfitársunkat elküldtek füstté válni, és egyben azokra is emlékszik, akik ezt követelték és meglogisztikázták, ha már oly kurvára maiak vagyunk. Hetek, hónapok óta tutulnak a jó érzésű emberek, ugyanígy amerikai szenátorok, mindenki, és nem hat semmi sem vezénylő tábornokunkra. Vajon miért? Mi a rossebnek nyal még a szélsőjobbnak, amikor semmi szüksége rá, hacsaknem szellemi fejlődésében a liberálisból fasisztoid figura lett, és így áll itt előttünk, pőrén. Ám ezt rajongói valahogyan nem látják, kétmillió honfitársunk agyát ülte meg a mittudomén milyen színű köd. Ez van, fátyolos szemek, amelyek ordítozást generálnak a szájakban. Szerintük én magam is kommunista vagyok, buzi liberális, irtandó fajta. Ez pedig így lesz most már sokáig.

Többször végignéztem a natgeón Hitler hatalomba jutásának történetét, és rémülve látom, hogy leképezi a mi emberünk működését és filozófiáját. Ő is csak egyszer akart nyerni, de akkor nagyon, ő is hitegetett konszenzussal, mifenével, de alkalom adtán lecsapott. Mi itt most itt Európa köldökén nem kell féljünk akkori félelmektől, de az ájerben mindez benne van. Emberünk koszlott agyában visszamegyünk száz évet, mert országépítőnek képzeli magát. Voltak itt bebetonozott manusok. Ferenc Jóska, Horthy, aztán Kádár, mindannyian évtizedekig uralták a Magyarországnak nevezett területet, és annak lakóit, amelyek mi vagyunk A nagy „Ő” épp erre készül, amitől azért óvnék, téged is, Orbán-hívő barátom a bajban.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum