Újraválasztotta miniszterelnöknek a parlament tegnap Orbán Viktort. A Fidesz örökös elnökét 130 igen szavazattal, 57 nem ellenében választotta ismét kormányfővé az Országgyűlés. Igennel a Fidesz és a KDNP képviselői szavaztak, nemmel pedig az MSZP-, a Jobbik-, az LMP-frakciója, valamint az Együtt-PM öt független képviselője. A Demokratikus Koalíció négy független képviselője nem vett részt az ülésen. Orbán Viktor nem szavazott, de nem szavazott Orbánra Kövér László házelnök és Lasztovicza Jenő fideszes képviselő sem.
Szép volt a koronázási ünnep VIP listája is. Az ülésen jelen volt Schmitt Pál volt köztársasági elnök, Paczolay Péter, az Alkotmánybíróság elnöke, Darák Péter, a Kúria elnöke, Polt Péter legfőbb ügyész, Erdő Péter bíboros-prímás, esztergom-budapesti érsek, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia elnöke. Az egyik páholyból követte az eseményeket Lévai Anikó, a miniszterelnök felesége és gyermekeik. De ez nem volt elég, még gyűlés is volt utána a téren, ahol kétmilliónyian férnek el, meg aztán zártkörű buli a Gundellben. A tököm kivan.
Lehetett volna ezt cifrábban is fogalmazni, egyértelműbben azonban nem hiszem. Unom, ez volna a lényege. Nem kívánnám harsonaszóval ismételni magamba zuhanásom lényegét, amely a körülölelő világban leledzik, de hát mi tegyek, ha benne van. Orbánvilág van, és mint máskor sokszor, most is a jó öreg katonához fordulok, aki képes volt rá, hogy hülyére vegye a világot, nem azért, mert előnye jutott volna belőle, hanem mert azt csak így lehetett elviselni. Aztán sikerült neki, ami jó volna, ha a mai gyakorlatba is bekerülhetne. Bár ez csak ábránd, ám nem minden tanulság nélkül való, hogy a jó Jozef miképpen fingatta az aktuális hatalmat, ahogyan nekünk is kéne. Svejk a hősöm most épp, megmutatja viszonyomat a felsőbbséggel, recept, túlélésre:
„Dub hadnagy felindultan nézett a derék katona gondtalan arcába, és dühösen megkérdezte:
– Ismer maga engem?
– Alázatosan jelentem, hogy ismerem a lajtnant urat.
Dub hadnagy szemei forogtak egyet, a lába nagyot dobbantott:
– Én pedig azt mondom, hogy maga még nem ismer engem.
Švejk megint ugyanazzal a gondtalan nyugalommal válaszolt, mintha raporton volna:
– Alázatosan jelentem, hogy ismerem a lajtnant urat, a mi menetzászlóaljunknál tetszik lenni.
– Maga még nem ismer engem – kiáltotta megint Dub hadnagy -, lehet, hogy a jó oldalamról ismer, de majd meg fog ismerni a rossz oldalamról is! Én veszedelmes ember vagyok, mit képzel maga, én megríkatok mindenkit. Nahát, ismer vagy nem ismer?
– Ismerem, lajtnant úr.
– Utoljára mondom magának, hogy nem ismer, maga szamár. Van magának testvére?
– Lajtnant úrnak jelentem alássan, hogy van.
Dub hadnagy végképp dühbe gurult Švejk nyugodt, gondtalan tekintetétől, és magánkívül ráordított:
– Biztosan az is olyan nagy marha, mint maga. Mi volt civilben?
– Tanár, jelentem alássan. Aztán őt is behívták, és letette a tiszti vizsgát.
Dub hadnagy úgy nézett Švejkre, mintha át akarná fúrni. Švejk méltóságteljes nyugalommal állta Dub hadnagy gonosz pillantását, úgyhogy a beszélgetésük egyelőre véget is ért, ezzel a szóval:
– Abtreten!
Mindegyik ment a maga dolga után, és mindegyik azt gondolt magában, amit akart.
Dub hadnagy azt gondolta, hogy szól a kapitány úrnak, hogy csukassa le Švejket. Švejk pedig azt gondolta, hogy ő már sok hülye tisztet látott, de az ilyen, mint Dub hadnagy, mégiscsak ritkaság az ezrednél.”
Bizony, így megy ez.
Vélemény, hozzászólás?