Korán alszom el mostanában, ezért hajnalban ébredek, hogy a sötétben, csupán a város lihegő hangját hallva bolyongjak a még mindig forróságot okádó falak között, és könyvekben, hajdan írt levelekben keressem múltam cafatjait, hogy megértsem azt az abszurdot, amelyben ma létezni kell, és mindig az időbe botlok bele.
Ott heverészik a lábaim előtt, csak arra várva, hogy benne hasaljak el, dolgokat rak elém, hogy ne kelljen foglalkozni a jelen őrületével. Valami borzongással vettem a kezembe egy levelet, amely a létezéshez vezető utam első tárgyi emléke, és nagyanyám kapta anyám születése után, amikor még zsíros bajszú kalapos emberek álltak a fényképezőgépek elé az avas szagú parasztudvarokon, tekintetükben a saját őseik lélegzésével, amely parttalan mélységekbe jelöl utat, és azon túl is, a létezés már érzékelhetetlen gyökeréig. 1934-ben így örömködött a már porrá vált rokonság anyám születésének:
„Gratulalunk mind nyajan a drága kis csöppségért. A mult héten vagyis 29-én mondom a mamának azt álmodtam az éjjel hogy a Mariska kezébe egy kis leányt tettek polyában. Azota minden nap a postás vártuk hogy hoza e a lapok amelyben ezt tudatják. Hála Isten hogy szerencsésen ment. Most van nagy öröm sok csok mindnyajunktol.”
Forgattam ezt a sárgult, gyűrött fecnit, és hirtelen belém hasított a felismerés, hogy ezzel a feljegyzéssel váltam magam is az idő foglyává, annak a könyörtelen valaminek láncolt rabjává, ami miatt, amikor megtudtam, hogy a fiam megszületett, nem ugrándoztam örömömben, mint az bevett szokás, nem lődöztem kalasnyikovval sem, mint az más kultúrkörökben természetes ünneplési mód, hanem a rémület lett úrrá rajtam, mert észrevettem, hogy meg fogok halni.
Szétnéztem múltamban, előjöttek a gyerekkor képei a falun töltött nyarakról, ezeken gólyák kelepeltek, tehenek bőgtek és pulik ugattak, békákat kínoztunk az erdő melletti posvány szélén, és fél óra alatt szívtunk el egy doboz Savaria névre hallgató cigarettát hat évesen, amíg lila nem lett a fejünk a tiltott gyümölcstől, de ezt senki sem tudta meg soha. Mintha az idő könyörtelen folyása megállt volna egy rövid pillanatra, csak annyira, hogy repedések keletkezzenek a mindent elfedő falon, hogy megérthessem sajátos természetét, ami arra való, hogy eltaposson. Még a félhomályban keresni kezdtem a múlt tárgyiasult formáit, hogy ellenálljak a kérlelhetetlennek, amikor a kezembe került egy kép hajdani önmagamról és régvolt barátokról, ahogyan bizakodva nézünk a jövőbe, ami a jelen, és rá kellett döbbennem, hogy ketten már halottak, amit eddig is tudtam, de csak most fogtam föl igazán, mert az ott a papíron csak az idő egy kimerevített pillanata, ami semmit sem jelent, bármi is volt akkor és ott, nem létezett.
Ugyanígy a könyv dedikációja, amit ballagásomra kaptam, az is ezt mutatja, akik akkor örök barátsággal írták rá a lapra a nevüket, vagy már halottak vagy rég elfeledtük egymást, az elmúlástól kímélt nevek, akik átmenetileg bolyonganak ebben a világban még emberi alakban, tán ugyanazzal a rémülettel szemlélik a körülöttük lévő szétfolyó világot, mint magam ezen az órán, híve vagy hitetlenül, a végeredmény ugyanaz, összerágnak minket a molyok, és még csak azt sem értjük, mi és miért történik velünk és körülöttünk.
A fakanál tompán puffant bátyám fenekén: újra és újra, amint anyám kétségbe esett dühe ereje tartott, hogy megfeleljen anyjának, a mi nagyanyánknak, aki áhítatában végleg elvesztette a józan eszét, és vele együtt élő lányát a hit mély sötétségébe taszítva követelte a büntetésünket, amelyet a nagyobbik gyerek szenvedett el, oly ideig, míg a kanál meg nem adta magát a jóisten követelte büntető buzgóságnak, és ketté nem törött. Pedig csak misén voltunk, és a két kölök röhögött. Ennyi volt.
Nem a szemben méltóságában megalázott, faragott képként – az Írást meggyalázva szenvedő – megfeszített Jézuson, nem is a belé minden feltétel nélkül adandó hittelen hiten, hanem nagyanyám haverjain húzódott rángó, el nem hagyható görcsbe a szánk és rekeszizmaink, mert a vénasszonyok kéretlen kórusa valami iszonyú visítást művelt előttünk a hit nevében, hörögve, hogy édes Jézus légy velünk, mi egyetlen örömünk. Sikoltoztak, fejükön furcsán billegő, világtól idegen kalapokkal, felkészülve az áldozás kívánta versenyfutásra, amikor áhító, sunyi és hazug képpel tátották fogatlan szájukat a szentség befogadására, és mindez megverve a józan, fiatal elme látásával ördögi röhögésre késztetett bennünket, amit nem lehetett büntetlenül hagyni, így érkezett el a fakanál.
Ám az is hozzátartozik, hogy anyám a büntetést sírva hajtotta végre, hogy a szomszéd szobában az öregasszony megnyugodjék: a rend helyreállott. Akkor még nem tudtam, ma már sejtem, hogy ekkor gyűlöltem meg véglegesen azt a világot, amelyet most fogadatlan prókátorok újólag vezetnének vissza, és rá kell jönnöm, hogy nem akarok újra gyerek lenni, mert élvezem azt a viszonylagos szellemi függetlenséget, amelyet több mint ötven év minden tapasztalata megenged nekem. Hosszú volt az út, hosszan kísértettek pedig.
Nagyapám falusi tanító volt, és romlatlanként, semmit sem értve, semmit fel nem fogva látta az ember, amint hol úttörő nyakkendőben szenvedett a kiskölkökkel rendre óhajtva bírni őket, máskor meg, ebéd vagy vacsora előtt szemét lehunyva, ujjait összefonva magában mégis áldozott a gyermekkorában belé nevelt hitnek, de soha nem szólt, mindazt, ami benne volt, megtartotta magának, és fátyolos szemekkel – amelyek jelentését csak fél évszázad távolából lehet igazán kihüvelyezni – belenyugvással szemlélte hitének harsány megnyilvánulásait, amelyet feleségében látott, és hallgatott.
Valamelyik karácsony délutánján sétálnom kellett a „bérmakeresztapámmal”, hogy később, hazaérve a szentség beteljesedjék, mert annak úgy kellett történnie. Róttuk hát a havas utcákat órákon keresztül szótlanul, mert nem volt mondanivalója a számomra, úgy lett keresztapa, hogy nem is akarta, csak a nagyanyám által vezényelt vég nélküli kártyacsaták, és a natúr cseresznye paprika zabálás – ebben versengtek – tette alkalmassá arra, hogy engemet a hit magasabb szintjére vezéreljen, de ez nem sikerült neki. Kaptam tőle egy órát a nagy esemény kapcsán, amikor is a harmadik szentségtelenségben részesülve tagja lehettem a nagy családnak, amelyet billegő fejű és vernyogó vénasszonyok jelentettek fakanálos fenyegetéssel, és nem kértem belőle. Viszont cigit igen a bérmaszülőtől a nagy napon, amit ez a jóember nem tudott feldolgozni, nem adott – jól tette -, de nem fogta be a száját, és cirkusz lett megint a felhőtelen hitbéli boldogság helyett.
Brunnernek hívták a papot, aki a vészterhes időkben házhoz járt hozzánk a hitet avatatlan agyunkba csöpögtetni, szinte titokban, de ott kellett lennie hetente egyszer, hogy felfogjuk világának ostobaságát. Nehéz dolga volt, és akkor bukott le végérvényesen – hogy mindaz, amit képvisel mennyire fontos, a lélek mélyére való megváltó hitben való tudás -, amikor nagyanyám végül freudi módon a kutyával keverte össze. Brúnónak hívták a boxerunkat, akinek – így visszatekintve – sanyarú sorsa lehetett minálunk. Egyik nap ott ült a szentnek hazudott ember igyekezve jobb belátásra bírni játékon lengedező agyunkat, amikor nagyanyó az áhitat közepén fel nem tette a kérdést, mondván, hogy bezártuk-e a pincébe a Brunnert. Az atya köpni, nyelni nem tudott, Brúnó – szegény – valóban a pincében volt, Brunner atya pedig velünk szemben merült el a rejtelmekben, ahová nem bírtuk követni, de nem volt menedék, elsőáldozni kellett.
Minderről az aktusról csak egy megsárgult fénykép állít bizonyságot, hogy valóban megtörtént-e, nem emlékszem rá. Ezen a darabon egy lánnyal ülök hófehér ruhában, gondosan oldalra fésült hajjal, Icunak – ő volt a mátkám a hit első stádiumába lépve – szintén fehér mindene, a ruhája, a haja borítása, az áhitatos szeme, és néz bele a kamerába, amely valami olyan bizarr idillt örökít meg, amely csak perverz, Istent hobbiból imádó nagymamák képzeletében – meg ma Semjénében – létezik.
Olyan a képem, mintha bérmaszülőm megelőlegezve a cigarettát követelésemet nem köpött volna be, hanem egyszerre nem is két Mátrát – ezt szívott -, hanem mindjárt két jointot adott volna, hogy el tudjam viselni azt, amifelé terelni óhajtott az ostobaság. Révület van azokban a szemekben, a rémület majd később költözik beléjük, beleszakadva a valóságba, és egy életre szóló terhet adva hitbéli kérdésekben, amit majd – a fényképhez képest – hosszú évek múlva, és a korán elveszített szüzesség büntetésének terhét levetve terelt el ahhoz, hogy igazán belegondolva a lét abszurditásába Buddhánál kössek ki.
Korai terelésem szereplői közül ezt a meghasonlást nem érte meg senki sem. Szerencsémre, szerencséjükre, mert akkor mindezt olvasni kéne, és nem lenne segítség sem a fakanál, sem Brunner-Brúnó, és semmi sem végképp mindent látó szívemnek.
Aztán rájöttem arra is, hogy ez nem is feltűnő igazán, hiszen a mai magyar fideszújbeszél szövegben a szavak jelentése vagy átalakul, vagy végleg meg is semmisül. Így jártak olyan közkeletű hangsorok, mint a kokárda, a nemzet, a megvédés-megóvás, a harc, a küzdelem, az ember, a polgár, és még számtalan fonéma, mindezek nincsenek, habár mégis vannak, ám tartalmuk akár a héliumos lufi, úgy szállt a semmibe. Nincs, kiüresedett. Tán nem is volt, mer ez egy új világ. csak az a baj, hogy könnyebb egy háborút elkezdeni, mint befejezni.
Már a nyár közepén, a dinnyeszezonban fölködlött Proust, meg az ő sütije, amely visszarepít a jelen irgalmatlan világából valami elviselhetőbbe, amit gyerekkornak neveznek, és utazásra ingerel a való világ elől való menekvésünkben. És elöntött a dinnye emlékeztető ereje. Nyáron, a negyven fokban, a zöldséges előtt állva hunytam le a szemem, és egy pillanat alatt ott volt az idő varázsa, amely a faluba vitt engemet, a jóságos nagyapa és a mindent megértő és elfogadó kondás idejére, amikor ugyanolyan tűző napban, mint a mostani nyáron, a tehénszaros legelő szélén, disznók visongása közben unokaöcsémmel faltuk a dinnyét amúgy fröcsögősen. Kit érdekelt, hogy hová folyik a leve, a világ kívül volt, mi magunk pedig merültünk bele a dinnyébe, és tejfoggal abba, nem kőbe haraptunk. Így teltek nyarak, dinnyefröcsögés közben, miközben az ember gyereke persze nődögélt, aztán egy idő után olvasgatott, és mindebből egészen egyszerű gyakorlati tanácsok is kerültek elébe, amikor például az Egri csillagok böngészése közben azt olvasta, hogy ott ült a török a vár aljában, és dinnyét kanalazott. Ez valami reveláció volt, isteni kinyilatkoztatás annak, aki addig csupán foggal marcangolta a dinnyét, és abban a pillanatban, amikor az írás e soraihoz ért, ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy mindezt a valóságban is kipróbálja: dinnyét kanállal, hogy megy ez.
Pokoli egy dolog volt. Bizonytalan okkal és indokkal le kölött rázni az unokaöccsöt, tőle független be kellett szerezni a zöld gömböt, elvonulni vele valami eldugott helyre. Erre jónak mutatkozott a falusi tanterem nyári hűvöse, amely amúgy – vétség esetén méterrúddal való odacsapással fenyegetett térség volt, ily módon biztonságos -, és kipróbálni Gárdonyi regénybeli képzeletének valóságtartalmát. Lehetett izgulni a krétaporos hűvösben, hogy akkor működik-e amit a mesemondó szóban igaznak mutatott. Az izgalom rövidnek bizonyult, hatása azonban egy életre szólt. Rövid, apró reccsenés elég volt a gömb felhasításához, a kanál belémélyedt a pirosló masszába, kivájt belőle egy adagot, mintha a csilingelő triciklis fagyis kanala művelte volna, és édesen, csorgások nélkül lehetett roppantani és olvasztani a szájban a gyümölcs húsát. Kerek volt a világ, győzött az irodalom az addigi valóság fölött, bebizonyítva a költészet igazát.
Azóta is így van, azóta is így dinnyézek. Persze a falusi idill nincs, a gyerekkor elmúlt, a szokás maradt. Így, ebben a lélekállapotban tértem magamhoz a paneles zöldséges előtt, mint Hans Castorp a viharos sítúra után T. M. elégetett regényében, és akkor rájöttem, hogy menekülni nem lehet, a valóság ránt visszafelé. Így hát a betonok között dinnyét vettem, hogy újra kanalazhassak a mában. Nékem nem volt ilyen élményem évtizede már, aznap este viszont jött egy vendég, akit – jobb híján – dinnyével és kanállal kínáltam meg, és ő kérdőn nézett rám, hogy ezt most hogy és mért, és akkor elmeséltem néki Gárdonyit, a falut és a tehénszart. De belekanalazott, és örömöm volt a szürke világban, hogy számára a kanalas dinnye ugyanazt a gyönyört jelenti most, mint nekem majd fél évszázada, és akkor megnyugodtam, hogy – talán még – mindig itthon vagyok.
Így, és ezért öntött el a dolog, hogy szarok a világ ostobaságára, legalábbis, amíg engedik, nem törődve semmivel, ami zavarná köreimet a mai nagyok közül, akiknek fogalmuk sincsen tehénszarról, foggal marcangolt dinnyéről, semmiről, ami életet ad.
Vélemény, hozzászólás?