Olyan harminc évvel ezelőtt Komarnoban vendégszerepeltem kosárlabdázói mivoltomban. Akkor még nem volt meg a híres híd – nem éppen ott -, amelyet Orbán avatott, Sólyom pedig nem bírt átmenni rajta, mert nem engedték. Az álomfő kudarcot vallott, lett is visítás, amely oly hangosra sikeredett, hogy máig hallani Tihanyban a nyomát, de mindegy. Így vagyunk mi magunk magunknak Szlovákiára hangolva, magyarul.
Harmincvalami évvel ezelőtt pedig ott nem szolgáltak ki, mert turul nyelven pofáztunk. Tényleg ez volt a dolog nyitja, mint kiderült. (Ó áldott Musil) Nem volt az úgy jól sehogyan sem, mert a túrát, amelyet egyébként román állampolgár edzőnk aki magyar névre hallgatott, Bécsben kezdte meg, ahol fölszakadt a homlokom egy jól bevitt könyökös során, ömlött a vér, és mi óvtuk a közöst, mert ahogy patakzott belőlem a nedű, a csapatkapitányom óvott engemet, lehajtotta fejem, hogy be ne vérezzem a csodálatos mezt, amelyet ránk aggatott a rendszer.
De nem ez a lényeg. A bécsi Práterben minden további érdeklődés nélkül tették elénk a horribilis számlát az ásványvízről, amely fecni a régi jó schillingben mutatta az elképesztő összeget, amibe az az óriáskerekes kirándulás fájt. De ott nem kérdezték: honnan jöttél ember, ott működött a dolog, másutt valahogy nem.
Komarnoban sem. Ott nem adtak sört. Ez baj, mert nem lehet jóravaló népeket magyar volta miatt teljesen hülyének nézni, ám azok miatt az idők miatt ez folyik itt a csapból: kéretlenül vagy rendelésre, azt nem tudom.
Azt igen, hogy innen nehéz visszacsuszamlani a mába, és erre teszek kísérletet azért, hogy ez az állampolgárság mégis ez hogyan is van akkor, mert bonyolult egy menet ez a sörös dologgal, de azért talán egyszerűbb a tétel mintsem vélnénk. Mi, komcsik – mondjuk én – bűnösök vagyunk, hiszen megnépszavaztuk, hogy nem óhajtanánk, hogy azok az emberek, akiknek semmi köze, semmi akarata, és semmi elszenvedni valója nincsen ebben az országban, mégis eldönthessék, hogy Orbán Viktor legyen-e az uram. De eldönthetik, hiába ment a maszlag nekünk még, hogy egyesítik a nemzetet, szavazás az nem lesz, hóttziher, és máma azért mégiscsak itt tartunk, úgy, hogy nem tudni, hány honfibú kesereg szerte a világban, mert az titkos és veszélyes.
Egy lényeg volt: aki mozog valahol a Föld nevű bolygón magyarnak mondva magát bármely indokkal, az voksolhasson, persze titkosan, mint süldő lány naplójába oldott mondatok. Máma ez az egész „magyarvagyoknemturista” valami fideszbiznisz lett, és hibák is előfordulnak, mivelhogy senki és semmi nem lehet teljesen tökéletes.
Máma állampolgárságot adunk, és elveszünk, mint akciós banánt a piacon. Aztán be is jön a dolog, így egységesítve a nemzetet, csak közben elveszik a haza, amely nincs ellenzékben, csak én vagyok.
Én vagyok?
Vélemény, hozzászólás?