Jól éreztem én két napja. (Alámerülök című firkálmányomban nyögtem: „Folytatódhat a szabadságharc, amely – tudvalévő – sohasem ér véget, lehet már következmények nélkül építeni a Gábriel Arkangyalokat, lehet Horthy szobrokat avatni, és lehet szemberöhögni és szembeköpni a többséget.”)
Ne lett volna igazam, akkor még bízhatott volna az ember pár napig.
Még meg sem száradt a tinta a választási íveken, és nekiláttak. A Szabadság téren megkezdték a vitatott német megszállási emlékmű építését. A voksolás után két nappal a munkások felvonulása azért ért mindenkit meglepetésként, mert korábban a Mazsihisz tiltakozására Orbán Viktor egyeztetést ígért, javasolva, hogy húsvét után üljenek tárgyalóasztalhoz. Előzőleg a heves hazai és nemzetközi tiltakozás ellenére sem tett le a kormány a vitatott üzenetű és szimbolikájú alkotás létrehozásáról, csak a befejezés határidejét tolta ki az eredeti március 19-i dátumról május 31-re. A Kormányzati Információs Központ is elismerte, hogy – noha még nem volt egyeztetés a kormány és a Mazsihisz között e témában – megkezdődtek az emlékmű építésének munkálatai.
Hát persze: már semmi sem zavar be, nem kell törekedni a szavazatok maximalizálására, nem kell balra figyelni és jobbra sandítani, mehet minden a maga Orbán által négy év alatt kitaposott útján, ahogyan az szűkös, csúti agyában megszületik. Csak azt nem érti a halandó, józan eszét némiképp még őrizni kívánó, de elvesztésétől módfelett tartó jómunkásember, hogy miért éppen ez, és miért éppen így. Pedig már nem szükséges pettingelni a nácikkal, semmi szükség rá, hacsak az örökös miniszterelnök nem érez belülről fakadó késztetést az ordas eszmék iránt, és úgy tűnik, hogy de bizony, érez, és ennek minden nehézség ellenére jelét is mutatja. Nagy ívből szarva mindenre és mindenkire, ahogyan valójában eddig is tette, csak sajnos ez a „mű” az előttünk álló idők lakmuszpapírja. Ez következik.
Ezzel a brutális és ordenáré gesztussal elindult tehát a majd négy évig dübörgő úthenger, amely minden józanságot, minden európaiságot, minden értéket és érzékenységet maga alá fog temetni. Most éppen mintha Denis Rodman-ek lennének, Észak Koreába látogatnak a kollégisták csatlósai, ez is jól van, Azerbajdzsán Phenjantól közelebb esik, mint Budapesttől, és e tájról bizonyos szellemi, de legfőképpen gazdasági tapasztalatokkal vértezetten lehet hazatérni. Az ottani Kedves Vezető hasznos élet-, és államvezetési tanácsokkal láthatja el az ittenit, tekinthetjük ezt akár tanulmányútnak is.
Undorodom csak, másra éppen nem futja, de ez émelyít, édeskés nyál gyűlik bennem, szédülök és hányingerem van. Elkezdődött a szép, új világ alakításának második félideje, és még szómám sincs, hogy egy-két köbcenti helyre biccentsen, jöhetnek a gyűlölet félórák.
Vélemény, hozzászólás?