Két világban létezünk, két teljesen különbözőben, az új rendszerváltás óta eltelt négy év ha mást nem is, legalábbis ezt elérte, ez sikerült neki. Persze könnyű dolog, ha a média viszonyai olyanok mint ebben az országban, amelyet végletesen megoszt az a tény, hogy van, aki gondolkodik benne, és van aki hisz.
Hinni könnyű, már Szent Ágoston is kifejtette ennek a létállapotnak az alaptézisét, miszerint: hiszem, mert képtelenség. Így vannak ezzel mintegy másfél milliónyian, és az ő hitüket az új, Fidesz nevű bizniszegyházban (copyright: Para Kovács Imre) semmi az ég egy világon nem tudja megingatni, a többség pedig vagy kábultan figyel, vagy értetlenül hörög, mert retteg, hogy a posványos agyú Tusványos-hívők határozzák meg a jövőjét, amitől érthetően prüszköl, s ha már semmi érdemlegeset nem tud tenni, mert ledarálva érzi magát, akkor kommentekben próbálja meggyőzni az egybites gondolkodásúakat, holott tudja, hogy reménytelen. Egy ilyen szólást kell idéznem, mert ennél jobban semmi nem fejezi ki azt a reménytelen kétségbeesést, mint ez a komment, amely egy Fidesz-elsőáldozónak szól válaszul:
„Esküszöm, nem tudom, hogy érik meg ezek az emberek a felnőttkort egyáltalán. Ahhoz, hogy ezt a posztot valaki bármennyire is komolyan vegye, olyan mérhetetlen sötétségnek kell a fejében lakoznia, amivel gyakorlatilag semmit nem képes értelmezni a világ történéseiből, és bármi rossz megtörténhet vele. Számomra felfoghatatlan, hogy valaki, aki ezt a posztot komolyan tudja venni, még nem esett le korábban egy hídról (szomjasan nem ivott Domestost), nem vitte el a rézfaszú bagoly, és a bamba pofájával, az élet viszontagságai közt valahogyan elvergődve megérte a harmincat. Hogy lehet ilyen hülyén több évtizedet túlélni a Földön? Voltak erre külön óráitok a kisegítőben, túlélési alapismeretek I-II-III. vagy hasonló?”
Így megy ez, amikor folyik az agymosás.
Aki ma a közmédiából tájékozódik, olyan világba csöppen, ahol derűs életmesék, közmondások, szólások és megnyugtató hírek virágai tenyésznek. A gazdaság, mint a kilőtt nyílvessző, a politikai kérdések mérlegre téve, pozitívan eldöntve; a polgárok hétköznapjai, mint a régi kifestő képeken, és a vidám locsogás egy celebbel éppen annyit ér, mint a beszélgetés egy akadémiai nagydoktorral. A hírszerkesztő, mint a farkával sepregető róka tünteti el a valóság sötét nyomait. Nehogy már valaki átadja magát a rosszkedvnek, morcoskodásnak, amikor végre jól mennek a dolgaink nyolc borzalmas év után. A néző cukormázzal bevont képet kap Magyarországról, rengeteg információ pedig el sem jut hozzá. Mintha másik országban élne.
Vélemény, hozzászólás?