Bolti csodák

Ma hajnalban lementem abba a boltba – hat órakor -, amely minden, a környéken lakó embernek úgyszólván az egyetlen bevásárló helye ebben a zárt világban. Reggel hatkor azért megy az ember a boltba, hogy elvégezze az aznapi sürgős bevásárlását, mondjuk főzni szeretne, vagy: hogy kedves gyermekének, netán unokájának szerezzen be napra induló étket, ha már érettségi –’megilyen.
Aztán az ott tapasztaltak döbbentettek rá, hogy ’ormányunk milyen agyafúrtan támogatja a hazai kisvállalkozásokat. Ha nem túl zavaró, akkor mesélnék is róla úgy szőrmentén.
Nos: az történt itt a telepen, hogy volt nekünk az a ’bótunk az utca közepén, és mi, helybéli lakosok már megszoktuk, jártunk bele, a felvágottakat kezelő néni haver volt, a húsos is, amint közös lehunyt szempillákkal kértük el tőle a farhátat, húslevest pótlandó. Megvoltunk mi így általános nyomorunkban egymásnak. Valóban jól elvoltunk, kialakultak a rítusok, amellyel rejtettük azt a valónkat, amik – pardon – amelyek voltunk, szóval beállt a rendszer, működött is zavartalan, mígnem a jelenleg az országot uraló csoda ide, a mi boltunkba is belé nem hatolt, hogy megmentse. Persze ez sikerült is neki, a multi az elhúzott a bús édesanyjába, s helyette jött a magyar emberjobbító kiszolgáló dolog.
Jól van, gondolta akkor a lakótelep zöme: jön a másik, a hazai, a kiválasztott, aki, s amely a kedvünket lesi csodákat generálva, de ez nem így történt a magyar végtelenben, hiszen azt láttuk – mi ’boltbajáró lakók -, hogy a boltról a fejlécet letörik – nagy koszos pauzát hagyva a betűk mögött -, aztán kikerül a másik, alatta hagyva a koszt, a multi sarát.
Ez persze napi érdekesség lenne, ha akkor, ott, a nyitás napján a „telep” nem látta volna azt, hogy ez a bolt nem az, mint amit annak ideig megszoktak: drágább is volt, nem is volt annyi áru, ezért – mit tesz Isten – nagyon csalódottnak mutatkoztak a külvilág, és egymás felé is. Aztán kisebb idő múltán mintha ez a magyar multi is kezdett volna magához térni, ergo: voltak olcsó dolgok, akciók, ahogyan az már a parasztnak kell.
Hát persze belerázódtunk, na, hiszen mindent megszokik az ember ugye, előbb vagy utóbb. Ez egyre megy. Gondolta a telepi.
Ma reggel például tej volt nálam, tejföl, akciós májkrém, kenyér és kifli, úgy kétnapi élelem, amit persze nem tudtam kivinni a szerájból. Nem engedett a rendszer, mert a számítógép üzemelte pénztárgépek csesztek elindulni. Telefonálgatások, ugrálások után sem, sehogy. Nem fokozom tovább a feszültséget, fél óra, majd pár tucat ember után kihirdettetett a verdikt: a ’bót bezár. Hirtelen mindenki az ellenkező irányba kezdett rohanni, hogy visszategye a helyére a kiflijét, pár perc alatt nejlonzacskók lepték el a környéket, bevásárló táskák a boltot, így mindeközben a magyar multi által átbaszott nép rohant át a közeli maszekhoz – ott láttuk egymást a soron lévők közül, tényleg mindannyian -, és akkor a maszek bizonyosan felfedte magában, hogy a rendszer működik, neki jó lesz szakadatlanul, hogy az egyéb nyalánkságokról már szó se essék.
Ui: a népek azért keményen picsáztak, és a hajnali kavalkád után nem tudták a bűnöst felfedezni a Bajnaiban, sőt, még a Gyurcsányban sem. Máshol landoltak keresetlen kifejezése.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum