Mocskos idők

Önfényező PR-akcióval járják az országot a kormány képviselői Orbán Viktor megbízásából. A nyár eleje óta osztogatott pergamenszerű dokumentumok formájukban is a középkori bizonyságleveleket idézik, amelyekkel akkoriban a vármegyei közgyűlés igazolta, hogy a kérelmező személy a nemesi rend tagja. A maiakban a kormányfő tanúsítja, hogy „a magyar kormány X települést Y forint adósságából maradéktalanul kiváltotta”. Az irat azzal zárul: „Ez a Bizonyságlevél tanúsítja az összefogás erejét, amellyel megmentjük az itt élők otthonát, szeretett környezetét, és amellyel mi, magyarok közös erővel felemeljük, sikeressé tesszük Magyarországot”.

Most már elég, és keserédes röhej. Tán még nem ment el a józan eszem, pedig mindent megtesznek érte.

„Emlékezz majd arra, ami most van! Lépj be a
fülkébe… Gondosan húzd be magad mögött a
függönyt… A borítékban egy cédulát
találsz… alaposan húzd át a másik nevet…
Ragaszd le a borítékot… és dobd be az urnába!…
Emlékezz majd arra, ami most van!”
(Müller Péter Sziámi)

Emlékeim teás süteményeiből tűnik fel az a pillanat, amikor a rendszer változása előtt még együtt ültem a szőke bozontossal valahol itt Szombathelyen. Emlékeim módos pillanatait őrzöm, amint kajánul odakacsint a hatalomnak. Emlékeim szerint jó idők voltak. Úgy ’89 táján, akörül, amikor még vezérünk sem volt annyira tüchtig, mert olyan magamfajta embernek tűnt, akkortájt térdre csuhásozott, akkortájt vitt narancsot bele a parlamentbe társaival, akkortájt szép és egy volt a világ. Nehezen dolgozható fel egyébként, hogy mi a jófranc történt itt. A politika? Hogy benyomult a jobbról üresen hagyott térbe, ilyenekkel magyarázzák a mi Viktorunk sokadszori pálfordulását. Hát mért ne. Szíve joga, köll neki a hatalom, és észreveszi a lukat a falon, amin befelé lehet menni. Benyomul, és minden a kezében van, ez az egész rohadt ország emberestül, cégestül, etc. mindenestül. Minden az övé.
2663070103_004eab75fc_z Itt van azonban egy méretes cezúra. Emberünk megváltozik, már nem ráz kezet, közel sem jön, távolodik, egyenruhásokkal véteti körbe magát, emberünk világmegvált, és fél. Oda került, a hatalomnak arra a peremére, amelyből nincsen visszaút. Csak előre lehet menni, minden áron. Nem akarnék én itten párhuzamot vonni, de ilyes jellegeket lehetett felfedezni Hitler bácsiban, amikor a bukás közepette irányítgatta a nem létező seregeit. Persze a hasonlat botladozó, nem mérem én a mi Viktorunkat a nácihoz. Oppardon, nem. Köze sincs hozzá, csak hasonlatos, úgy áttűnik a képen. Csak egy bajom van. Amikor ifjúságom bohóságában azt hittem ennek a kóklernek is bedőlve, hogy valami változik, akkor hittem a maszlagnak, és – láss csodát – ugyanabban a szarban vagyok, mint negyed évszázaddal ezelőtt. De nem velem kúrtak ki, hanem a gyerekemmel és az unokámmal, és a további nemzedékekkel. Nagyon kicsesztek velük, és változtatni ezen bajos, nehéz, ám egyelőre még nem reménytelen. Vissza kéne hozni nyolcvankilencet valahogyan, ha másképp nem, bűvös altatókkal, például Európa Kiadóval picinyt amely a maga módján szerelmes, és úgy van vele mint magam a Viktorral:

„Mocskos idők, szeretned kéne,
a jövő itt van és sose lesz vége!
Mocskos idők a sarokba bújva!
Bárhogy is volt kezdjük újra!

Egy hely, örökzöld álmaimban.
Egy hely, a titkos életemben.
A nővéred öreg, a húgod meg gyerek,
hát ezért van, hogy hozzád megyek!

De ha úgy akarja a szervezetem ,
soha többé nem vagy senki nekem!
Baby baby felmegyek hozzád,
ugyanaz a város, de mégse ugyanaz az ország!

Mocskos idők, szeretned kéne,
a jövő itt van és sose lesz vége!
Mocskos idők a sarokba bújva!
Mocskos idők, kezdjük újra!”

Kéne, mert vége a játéknak, visszavonhatatlanul.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum