Két meccs

Van az úgy az ember szerencsétlen életében, hogy magányában lesi a televíziót. Kapcsolgatás közben pedig örömmel fedezi fel, hogy az egyik csatornán épp Barca-Real meccs van, és éppen a Camp Nouban, ahol az ember annak idején már járt, és ürességében is csodálta. Tegnap viszont kilencvenezer katalán ordított, énekelt, tapsolt annak a meccsnek, ami rohadt jóra sikeredett. Nem történt semmi rendkívüli, futballoztak az arénában, arra méltó és szakmájukhoz mesteri fokon értő játékosok. A ’Nou közönsége magán kívül volt, mert nyert a csapata. A stadiont egyébként egy magyar miatt kellett átépíteni annak idején, akit Kocsisnak hívtak, mert a régiben az ő játéka miatt nem fért be a nép. Mindegy. Most ott csoda történt, amit labdarúgásnak hívnak, jó volt az estém is, nyert a Barca, erről ennyit.

Aztán, amikor ez véget ért, megnyomtam a távirányító gombját, és mit ád a jóisten, a másik csatornán megjelent egy hazai meccs, a Haladás-Diósgyőr, és ez fejbevert. Nem a szombathelyi fiúkról akarnék én becsmérlő szavakat írni, mert semmi jogom hozzá, jól küzdöttek, és döntetlen lett a vége. A magyar futball állapota sejlett fel egy szempillantás alatt, amint az egyik csatornáról a másikra váltottam, és láttam, mi folyik Európában, és mi idehaza. Bár bírálni valóm nem lehet, mert mint a vezértől tudjuk, a futball a kultúra része. Ha innen nézem, akkor meg bunkók vagyunk. Bizony, és nagyon. Nem részletezem a különbséget, ezt a kedves olvasó leleményére bízom, de kérem szépen, az ott Európa, ezek meg mi vagyunk. De a baj, hogy mi, illetve O.V. és bandája azzal a világgal áll folyamatos háborúban, ami a minőséget képviseli, a mi mostani hurráemberünk pedig velük szemben igyekszik egyre eltökéltebben visszavinni minket a mocsárba meglehetős sikerrel.
foci_orban_viktor Ha magam várúr lennék korlátlan hatalommal, mint most ő, és – mondjuk – az íjászat volna a kedvtelésem, akkor mindenféle skrupulus nélkül lődöznék? Nem hiszem. Mindenhová Tell Vilmosnak képzelném magam, és mellé, vagy hozzá pályákat építenék, hogy lehessen hol gyakorolni az értelmetlenséget? Ez sem bizonyos, sőt, biztos, hogy nem. Akkor viszont adódik a kérdés: ő miért építgettet úri passzióból soha meg nem telő, senkinek nem kellő stadionokat, amelyek megalomán természetéből fakadva zabálják fel a százmilliárdokat, amit a rezsicsökkentés persze majd visszahoz. Millernek van egy csodás novellája, amely ezt a létállapotot rekonstruálja, amikor – mert a vezér szereti a steppet – arról ábrándozik, hogy milyen szép és jó lesz, amikor majd a stadionokban tömegek steppelnek. post_75103_20120208152450
Ide tartunk. Grund nincs, labda nincs, foci végképp, stadionok épülnek mauzóleumok vagy piramisok helyett. Aki szeretné megérteni, hogy miket és miért hablatyoltam itt össze, kapcsolja be a tévét, nézzen meg egy ellenséges európai meccset, aztán akármely magyart, és megérti. A hollandok elleni 8:1 nem a véletlen műve volt, most az újabb fideszmagyarok szerint Csányi a hibás, az MLSZ elnöke, fél éve még cimbi, most már ellenség. Ki fogják csinálni hamarost. Erre mérget veszek.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: ,

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Lájkolj!