Valamennyi bejegyzés

Csak néztük, ahogy elvadulnak a fiatalok

Huszonöt év kellett hozzá, de azért sikerült végül. Ennyi kellett a megnáculáshoz és a totális káoszhoz ebben az elcseszett országban. Ott tartunk ma épp, hogy Bosch, a kis bohó vigyorog a markába, festőállványával kitelepül a Baross térre, majd ontja magából a képeket.

És ami lehangoló boldogtalanság minékünk, mégcsak nem is kell hagymázas víziókat gyártania, elég most már a reál, a való hű másolása, a pokol eléje és belénk költözött ugyanis. Fényképezhetne is akár. Mi mindannyian néztük végig, ahogy elvadulnak a fiatalok.

Olyan egyenes volt az út, hogy csodálkozni okunk nincs, elég csak a célközönségre figyelmezni, a megszólításokra. Kezdetben még, a hamvas időkben nem volt megszólítandó alany, csak a később redvássá váló narancs friss lendülete, amikor volt még remény.

Ez először akkor látszott elveszni, amikor nekiláttak nagy erőkkel keresni a polgárokat, holott jól látszott, fogalmuk sincs annak fogalmáról. Hogyan is lett volna, KISZ szemináriumokon, avas szagú parasztudvarokon ilyen minta nem volt. Viszont jól hangzott nagyon.
Az igazi polgár már akkor is orrbefogva csatlakozott hozzájuk, mert ami ennek az országnak az eredendő bűne, nem volt minta az igazi szabadelvűségre, és ma sincs. Most csírázik csupán, bontogatja szirmait itt-ott, és későn. Akkor, amikor a fiatalok distinkciójába a zember nyomult be, ez uralta a beszédjüket jóideig, a polgárt pedig elfújta a szél.

És amint ez megtörtént, azonmód vált követőjükké a szavazógép, a hívő, aki istene érdekében már üt is, és egyre hangosabb. Leértékelődött a nyelv, a hívők káromkodva, ordítva mondták és mondják az egyre vadabb baromságokat, amit a jól felépített média beléjük vert. A hajdani magányos harcos, Csurka – akit egyébiránt annak idején maguk is leköptek volna – ma tapsikolna mérhetetlen boldogságában, pedig még nincs vége.

Mára már zemberek sincs. Nincs neve annak a masszának, akinek meg akarnak felelni, mert voltaképp senkinek nem akarnak megfelelni. Vezényszavak pattognak, bővített mondatra már nem futja, mert minek. A veszedelem abban van, hogy önjáróvá vált a gépezet.

Ez mutatkozik meg ezekben a napokban, a gép öntudatra lelt, elszabadult, és ma már megszületett a mi kis Felhatalmazási törvényünk is, a gyalázatos, amely fedőnevén a menekültek ellen született, de legyünk nyugodtak, ellenünkre sem lesznek restek bevetni. Itt tartunk most, és van már erőltetett menetünk is, amivel végképp kiiratkoztunk Európából.
Hogy most mi van? Tohuvabohu, az őskáosz maga, amely rosszabb esetben egy ördögi terv része, megengedőbben csak töketlenség. De ellenünkre dolgozik, és szembemenni vele nem valamely eszme mentén lehet már, hanem csupán emberséggel, mert ez maradt.

Arra jók ezek a vészterhes idők, hogy józanul belássuk, a törésvonal immár nem pártok és nem ideológiák mentén húzódik, hanem visszatérve a gyökerekhez ott, hogy ki tud ember maradni az embertelenségben. Amely létállapot nem kevés, ezt be kell látnunk.

Posted in Egyéb
Tags: , , ,

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum