Itt lennél?

Oly ótvaros vagyok, egyképp szerelmes, hogy keresem az örökös italt, mert messze ment az ifjúság. De hát mivégre is, a sarki kocsmában nem adják. Féláron sem. A tévében futbólia van, itt a gépen nekem a Pink Floyd meséli, hogy Wish You Were Here. Mondja nagyon ezt ez a Roger, a Waters vagy a David, a Gilomur: édesmindegy. Istenem, uram. Az idők kezdetén Tatán leledzettem edzőtáborban. Mint jól kifárasztott kommunista ifjak voltunk bent a szobánkban valami rádióval, amelyen igézet szólt a sötétben. A Fal. Soha nem ismert csoda volt az valamely luxemburgi adón, vagy hol, mindegy. Egy különös távoli világról szólt az egész, úgy, hogy két nap múlva röpültünk Helsinkibe, ami ugye már nyugat, de ezt csak később tudtuk meg.

pinkEz most csak kiszakadt, hogy öregedek. Mert azért ültem billentyűt verni, hogy élcelődjek az életen, mint az bevett szokásom nekem. Nappal még kevés volt bennem a cinizmus, de mostanra fölerősödtem nagyon. Itt játszik nekem a tévében – balról – a Haladás, amely alakulat azért küzd épp, hogy ki ne zuhogjon az enbéegyből. Mindez lófaszt sem érdekelne, ha nem volna a projekt. A nagy terv. De van. Kilencmilliárdból épül itten a szomszédban egy új stadion, meg hozzá való élvezetek a jövő évben. Most, hogy épp az életükért küzdenek, tán kétezer ember gondolta azt, hogy jelenlétével megtámogatja az alakulatot. Egy-egy a hetvenedik percben, ezzel épp kizuhognak. Nem fognak. A Győr elment a lecsóba, a jelek szerint a Pápa is, és még három alakulat. Nem érdemelnek szót.

A Haladás benne fog maradni az enbéegyben. Ez ziher. Azaz épülhet a stadion, nem lesz azabaj, hogy enbékettő. Most, hogy így kielemeztem szülővárosom legégetőbb problémáit, tán lenézek a kukához, hogy lássam, az aktuális keményen dolgozó ember elvitte-e az oldalára akasztott száraz kiflis zacskót. Ilyenek vannak. Kiválasztott istenünk szerint az éhes hal falja föl a másikat, nem a nagy. Ezt szülte most újabb vezérfonalként, az indiános igazságok odavesztek a kétmilliós Kossuth téren. Sebaj, tudjuk mi így is. Megvagyunk magunknak, csak a buszmegállóban mondják az öregasszonyok, hogy minek barmoltak bele már ebbe is. Nekik sem tetszik a napsütés, amely máshogyan van, és dúdolnák velem a rég porladt uruknak, ami még mindig szól itt nekem: Wish You Were Here. Ámen, és kirielejszon, ha már magyar. Ugye.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: ,

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum