Balog és Novák késztetései

Az az alapkérdés, hogyha a bukott köztársasági elnök kap havonta közel ötmillió közforintot élete tengetésére (plusz titkárság és házvezető asszony), akkor mennyire számít közszereplőnek. Mert, hogyha lezárta volna élete hatalmas kudarcba torkolló fejezetét, és mostanság vécésnéniként keresné a hatvannégy fogára valót, akkor egyértelmű volna, hogy valóban visszavonult, egy közülünk megint, aki a budiban szagolja az ammóniát, akkor megtagadhatná (talán) a nyilatkozatot.

Mondhatná az őt kérdésekkel zaklató újságírónak, hogy pisál aranyom vagy nem, ez a lényeg, a többi engemet már nem érdekel. Ellenben így, hogy mi tartjuk el, fölvetül az a dilemma, köteles-e elmesélni azt, hogy karrierjének ormain miért árult el bennünket, megjegyezve azt, hogy a gyakorlat szerint már akkor sem állt szóba érdemi kérdéseket firtató firkászokkal. Ezek ilyen morális dolgok, de ez a mezsgye, hiszen a bukását okozó kegyelem ügye is erkölcsi töltetű leginkább, de szembenézés ezzel azóta sem történt.

Vélhetnénk azt is, ez lerágott csont, de nem az, főleg azért, mert máig nem tisztázottak a viszonyok, s most, hogy a bukott elnökasszony kezd éledezni, és visszatérni az úgynevezett közéletbe, nagy valószínűséggel kérdezni is lehet őt, maximum, mint most, nem felel. Mert amikor összefutottak vele a tollnokok, érdeklődésükre az volt a válasza: „most úgy bevallom, hogy úgy a magyar médiának nem érzek nagy késztetést, hogy interjút adjak”. A fönti dilemmából fakadóan ezt a késztetést inkább kötelességnek látjuk. Ezért a mai morfondír.

Egyébiránt bukott elnökasszony indoklásul és védelmére előadta, hogy a tajtékos napok alatt – szerinte – a magyar média inkorrektül viselkedett vele, de az az érdekes, azóta sem állt elő az igazsággal, hogy a történet kerek és korrekt legyen. Mindemellett az a különös: most sem látja, vagy nem akarja látni, nem a média volt „inkorrekt” vele, hanem a főnöke (vö.: Orbán), aki úgy rúgta ki, mint a népnyelv szerint a macskát szokták szarni, viszont így az azóta is tartó hallgatása cinkosságnak bizonyul. Jogunk lenne tudni az igazat tehát.

Így lenne korrekt velünk szemben, főleg, mint föntebb utaltunk rá, mert mi tartjuk el a nacsasszonyt, ám, ha ez így nem tetszik, le lehet mondani az apanázsról, elmenni valami tisztességes állásba, tisztességes vécésnéninek, lehet aksigyárba is, s így sóhajtozni a kegyetlen világon munkástársainknak műszak után. Novák nagy hibája az, hogy szerinte a bukását okozó sztori már lezárult, felejtsük el, de rá kell mutatnunk, igazából el sem kezdődött, mert úgy kussolnak, mintha omertát fogadtak volna. Bár lehet, ez így is van.

Az az érdekes helyzet állott elő, hogy egy időben szólaltak meg ezek ketten (a főkolomposok, s akik annak idején oly nagy harmóniában utazgattak szintén a mi pénzünkön) Balog Zoltán, aki szintén elnyugvást javasol, ugyanis szinte párhuzamosan fakadt dalra hajdani kedvenc útitársával (Novákkal). Balog szerint meg „már nem érdemes beszélni a kegyelmi botrányról”. A szép ebben az, hogy jogot formál arra, ő döntse el, miről érdemes és nem érdemes beszélni, elfelejtve azt, ezt nem ő dönti el, hanem az igazság keresése.

Bővebben és érdekesebben is idézhetjük Balog indoklását, miszerint: „Ha nem akarja, hogy nehezebb legyen az életem meg a szolgálatom, mint ahogy eddig volt, akkor szerintem erről már nem érdemes beszélni, ez egy lezárt történet bennem, a közösségünkben és szeretném, ha így is maradna”. –  Abban nem vagyunk teljesen biztosak, hogy a közösség annyira elnyugodott volna, másrészt pedig Balog is a mi (az egyház, jó esetben) pénzünkből él, amit Orbán folyósít neki, így a közpénz jelleg még fennáll. Jó lenne ezt nem elfeledni.

Mindemellett de, azt akarjuk éppen ezért, hogy nehezebb legyen az élete, de nem amiatt, mert gonoszak volnánk, hanem, mert ezt követeli a morális megfontolás. Ennek ellenére ő is, Novák is úgy tesznek, mintha itt lett volna egy tabula rasa, egy tiszta lap, ami után újjászületve lehet zavartalanul tovább folytatni az életet, mintha mi sem történt volna. Balog esetében is ez akkor volna elképzelhető, ha visszamenne az eredeti szakmájához, betanított esztergályosnak, és a kocsma pultjánál dülleszkedve álmodozna a lányok csöcseiről.

Viszont ez nincsen így. Ez a párhuzamos történet viszont minket arra tanít, hogyan képzelik a dolgot a fideszisták a bukás után. Mintha nem volnának alapvetően háborús bűnösök, úgy álmodják a tisztes (és gazdag) öregkort, hogy ami odáig vezetett, az szóra sem érdemes, pedig Magyarország helyzetében éppen, hogy ez a leglényegesebb. A kifosztásunk, átverésünk és megalázásunk történelmi fejezete, amit szerintük el kell felejteni, és velük együtt kézen fogva táncolni a lerohasztott jövőben. Rossz hírem van: ez nem így fog történni.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
3 hozzászólás “Balog és Novák késztetései
  1. Yeti szerint:

    Tartok tőle, hogy de bizony ez úgy fog történni.
    Szolganépség, alkalmatlan a szabad életre.
    Generációk gyakorlati tapasztalata ez a túlélésre.

    • Fáradt szerint:

      Rossz érzés ezt kimondani, de egyetértek minden szavaddal.
      Karsai Dániel (nyugodjon békében) utolsó üzenetében azt írta, gyáva népnek nincs hazája, és igaza volt.
      Ebben az országban soha, semminek nincs következménye.

  2. Kalifaszi Guszti szerint:

    Majd akkor lehetünk csak nyugodtak, ha nem a történet, hanem balogh, novák és bűntársaik lesznek lezárva!

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum