Egyenesen bele a szakadékba

A Budapest-Belgrád vasútvonal felújítása elég nagy biznisz. A magyar állam kínai hitelből finanszírozza, és ontja a pénzt Mészáros Lőrincnek, de Orbán Viktor kedves papájának is, aki a bányájából viszi a rengeteg követ oda. A világban másutt azért vannak összeférhetetlenségek. Például a miniszterelnök apukája nem igazán kap megrendelést a fiacskája által irányított államtól, de kies hazánk nem az a hely az univerzumban, ahol ilyesmin fennakadnának.

Egyébiránt mindezt rég tudja mindenki, és csönd is van körülötte, de valamilyen ismeretlen okból egy újságírónak épp most jutott az eszébe. S akkor, amikor maga Orbán Viktor útban volt a Nagy Tervet előadni, ez az újságíró ezzel a kérdéssel provokálta őtet, s mivel karácsony még messze van, meg a templomból sem most jött doktorminiszter urunk, adódott a válasz a provokációra, miszerint „forduljanak a kivitelezőhöz”.

Nem oda kellene, hanem Polthoz, de hozzá fölösleges. Mindez csak egy apró kis kép miniszterelnök urunk, a sajtó és Magyarország állapotáról, és kiemelt figyelmet is azért kapott, mert épp a Nagy Terv bemutatása előtt történt. Mert ahogyan tegnap megjósoltam, úgy gyűltek a sajtómunkások Orbán köré emiatt, mint a legyek donganak a légypapír körött, azzal az el nem múló naivitással, hogy azt hiszik, ezúttal tényleg hallanak majd valamit.

Aztán meg semmit soha. Az óriási nóvumnak beharangozott „megmondom, hogy miként mentem meg az országot egy személyben” delirálás már Kötcsén is elhangzott, tehát nem a fiókban lapult. Viszont boldogabbak lettünk volna attól, ha ott is marad, mert úgy nagyjából azt tudtuk meg, vezérünk miként akarja a még a mostaninál is nagyobb csőd felé vagy bele kormányozni az országot, mert a fura álmai efelé vezetnek csakis.

A vezérlő idea – ami köré ezután majd az összes eszement kommunikáció épülni fog – a „gazdasági semlegesség” elve a globális gazdaságban. Egy olyan különálló kis rothadó sziget képe, amely a Nyugat hanyatlásának és a Kelet felemelkedésének egyáltalán nem beteljesülő folyamataira szeretne épülni, amikor is mi magunk döntjük el, kivel boltolunk és cuccolunk össze, a dolgok azonban nem így működnek, mert vannak gazdasági törvényszerűségek.

A magunk részéről nem vagyunk közgazdászok, így nem áll módunkban a Nagy Terv tarthatatlanságát pontról-pontra megmutatni, de akadt olyan, aki ezt már megtette, s arra mutatott rá, hogy az az egész „gazdaságpolitika”, amely a semlegességre épül, a mai viszonyok között csakis a Huxittal elképzelhető, akkor azonban – így az elemzők – elképzelhetetlen folyamatok indulnak el, aminek a tragikus vége már most borítékolható.

Éppen ezért az a vélekedés, hogy ez a Nagy Terv nem egyéb, csak orbáni fikció, egy olyan keret, amely muníciót ad a mostani hatalmas bajok magyarázatához, mert ezek szerint, amit másfél évtized alatt elcsesztek, az nem az ő, hanem a világ hibája, amely nem érti a magyarok nagyszerűségét, így kies hazánk miattuk, és tehetetlenül sodródik bele a bájos gazdasági szakadékba. Bár belegondolva, már épp zuhanás közben vagyunk.

Hogy a feltételezett Huxit megtörténik vagy sem, azt pedig nem Magyarország és a világ állapota és viszonya fogja eldönteni, sem hazánk leendő sorsa, hanem az, hogy a kis család és peremvidékei miből tudnak többet profitálni, lásd a kedves papa zavartalan gazdagodását egy állami projekten. És a sort szerteágazóan lehetne folytatni, azonban már az összeset ismerjük és szenvedjük is, azaz, ebben sincsen semmi újdonság.  

Elhangzott viszont egy ezeken túlmutató veszedelmes kijelentés, ami Huxiton kívül is megvalósítható, és ez az egy, az, ami a közvetlen közeljövőnket meghatározhatja. Mégpedig, hogy a Nagy Terv szerint a költségvetés mozgásterét Orbán a hiány kilencven százalékos GDP arányában jelölte meg, azaz, bedobta a gyeplőt a még nagyobb eladósodás felé, holott a költségvetés már a mostani hetvenhat százalékba is belerokkan. Olyan is.

Illetve nem igazán van, csak ilyen toldozott-foldozott valami. Már szinte biztosra vehető Nagy Márton gazdasági csúcsminisztersége, aki szerint élénkíteni kell a gazdaságot, ennek érdekében elengedhető a költségvetési hiány, figyelmen kívül hagyható az infláció, etc., és ott vagyunk, ahol két éve is voltunk, mert egy ilyen kaland vége könnyen lehet leminősítés, költségvetési válság, árfolyamválság és újabb inflációs válság.

Ez a Nagy Terv hölgyeim és uraim, minden kimenetelében bizonytalan vagy tragikus véggel, amit momentán még nem látunk, csak azt tudjuk, hogy jön. Kormányunknak nem gazdasági, hanem időben terjeszkedő mozgásteret ad, de olybá tűnik, amit eddig elcsesztek, azt most egy új zászló alatt folytatják, tehát alkalmatlanok. Állítólag Einstein mondta volna, hogy a hülyeség az, ha mindig ugyanazt csináljuk, és azt várjuk, hogy más eredményt kapunk. Íme, igaza volt.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
1 hozzászólás “Egyenesen bele a szakadékba
  1. Yeti szerint:

    Az ugyanazt csinálás(rablás) ugyanazt az eredményt adja a kotonszökevényéknek. Folytatják.
    Gombákok szintén, azok is ugyanazt kapják.
    Attól még hülyék, de az nem érdekes eme speciális relativitáselmélet alapján.
    Itt Eisenstein számít napi gyakorlatnak: „újraszerkesztési technikáinak tanulmányozásai során meggyőződött arról, hogy egy moziban az idő és a tér manipulálása új jelentésekhez vezet, főleg, ha direkt összefüggést nem mutató jeleneteket állít szembe egymással.”

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum