Közelebb a tűzhöz

Voltaképp választ kaptunk arra az igazán soha fel sem tett kérdésre, hogyan van az, hogy kies hazánk kiábrándító celebjei közül miért fotózkodnak annyian Orbán Viktorral. Nem állnánk neki itt felsorolni, az összeset, mert lassan nincsen ahhoz elég papír, elég csak a legutóbbi kötcsei produkcióból kiemelni Németh Kristófot, aki a képek tanúsága szerint Orbánnal „muszklizott”, ott tekeregtek egymáson, mint valami Laokoón-csoport.

Hogy az ember csendesen suttogta magában, ezeknek meg mi a rosseb a bajuk, ahogyan mind az összes kapcsán is fölmerül a kérdés, akik valami ellenállhatatlan vágytól fűtve engedelmeskednek annak a késztetésnek, hogy a vezérrel közös képnek kell készülnie. Temérdek ilyenünk van Nagyferótól Zalatnayig, zenésztől színészig, nyugdíjastól óvodásig, mintha az volna a kényszerképzet, hogy egy ilyen kép megvéd a bajtól.

Meg a rontástól és szemmel veréstől. Ugyanakkor ezen pörformanszoknak csak egy aspektusa jutott eddig eszünkbe, mégpedig az, hogy a porbafingók szorgalmazzák a fotó elkészültét önszorgalomból mintegy, és a saját dicsőségük emlékére, miszerint egyszer sikerült közel kerülniük a magyarok megváltó-prófétájához. A családi albumba örök emlékül a kisonokák számára okulásul, hogyan lehet elviselni az életet egy diktátor alatt.

Persze azt se feledjük, hogy ami egy fotóval kezdődik, az könnyen átalakul hangos imádássá, ha az ember nemcsak élni akar, hanem Kossuth-díjat is szeretne, vagy más plecsnit, illetve egy kis apanázst. Mert így megy ez, és azon már nagyon régen túl vagyunk, hogy az ebből fakadó fölhorgadás késztessen írásra, mert ez már megbeszéltük. Ki is köptünk a végeredményt látva, ahogyan szaporodnak a behódoló organizmusok, akiket aztán feledünk.

Mert egy ilyen életív után más sorsuk nem is lehet, csak ezzel épp ők nincsenek tisztában. Most viszont fölmerült egy új nézőpont a kényszerű fotózkodásokról, mégpedig Iványi Gábor és az ő istápoltjai tragédiája kapcsán, ami épp a szemünk előtt zajlik, és nem értjük a hatalom kérlelhetetlen buzgalmát, amellyel Iványit, egyházát és vele együtt a megalázottakat és megnyomorítottakat el akarják törölni a föld színéről, hogy nyomuk se maradjon.

Iványi a Friderikusz Podcast vendége volt, ahol megkapta a kérdést, honnan eredhet ez az engesztelhetetlen gyűlölet, ami most kulminálódik, ő pedig azt felelte, nem igazán tudja, csak sejteni véli. Régebben – így Iványi -, még az első Orbán-kormány idején Balog Zoltán kereste meg őt a miniszterelnök üzenetével, hogy „közelebb kellene jönni a tűzhöz”.  Aztán e tűzközelítés módja is kiderült, hogy mi lett volna a fenséges óhaj.

„Ha kiállnék egy közös fotóra Orbán Viktorral, akkor kiemelt támogatást adna a munkáinkhoz”

– mondta neki Balog, Iványi azonban nemet mondott a felkérésre, aztán azzal folytatta Friderikusznak, hogy azt üzente Baloggal, nincs szüksége kiemelt támogatásra, csak annyit adjanak nekik, amennyi jár. „És állítólag ezen halálosan megsértődött” – mármint Orbán, a végeredményt pedig látjuk, éppen itt zajlik az orrunk előtt.

Iványi azt is kifejtette, mi volt a baja már akkor Orbánnal, ugyanaz, mint mindenki másnak a szektán és a gombákon kívül, így hát részletezni felesleges is. Viszont innentől előttünk áll az egész tragikus történet, amely a behódoltatásról, annak megtagadásáról és a kegyetlen bosszúról szól. Respekt Iványinak, hogy elindult a vértanúvá válás útján, illetve ezért a kis sztoriért is, amely még jobban föllebbentette a fátylat a rendszer aljasságáról.

Meg Orbán kisstílű, maffiózó módszereiről. Tudtuk ezt eddig, csak még világosabb lett a dolog, még inkább megvilágítódott Orbán beteg jelleme, s ha ugyan ez felmentést nem is ad például az emlegetett Laokoón-csoportos képre, arra magyarázatot adhat, Németh Kristóf miért csinál magából hülyét. Vagy meggyőződésből, vagy azért, mert élni akar, mint esetleg az összes többi gerinc nélküli élőlény, bár ez nem minden esetben biztos.

Nagy számban lehetnek és vannak, akik elsötétült vagy elsötétített aggyal önként és dalolva állnak a gonosz oldalára, mások majd azzal takaróznak később, hogy parancsra tették. Ám a parancsot, mint Iványi is példázza, nem kell föltétlenül teljesíteni, de, hogy ezzel az ember a saját maga halálos ítéletét írja alá, az az igazi tragédia. Ma már mindenkiből válhat Iványi, akinek még van valami veszítenivalója, de kevesekből lesz az.

Ezért – is – virul a rendszer, szaporodnak a gerinctelen talpnyalók, akiknek jó része még azon is túltesz, mint amit elvárnának tőlük (menczerek, hollikok meg a többi), annyi már az öntudat nélküli szolga, akiknek a pénzelését nem is nagyon győzi a maffia. Tűz, kondér, apanázs, plecsni, egyre megy, ott tülekednek végtelen sorban azt bizonyítva, hogy bizony, a magyarnál kevés alávalóbb nép létezik – tisztelet a nagyon kevés kivételnek.