Magyar gatya

El is felejtettük volna doktorminiszter urunk trottyos gatyáját, ha most harcot nem hirdetett volna a „liberális slimfit szerkó” ellen. Őszintén meg kell vallanunk, világunk annyira szűkös, hogy hosszú életünk során (mi, az egyes számú libsik) még soha nem hallottuk ezt a „slimfit” szót, mint divatirányzatot, ami a szűkített, testhez álló fazonú öltönyöket jelenti. Mentségünkül kell azonban felhoznunk, idejét sem tudjuk annak, mikor volt rajtunk öltöny, és nagy valószínűséggel már nem is lesz soha.

A barlangban nincsen szükség ilyen viseletre, és szűkölnénk, akkor is ha „slimfit” szabásút, vagy, ha pediglen trottyosat kellene viselnünk, mint jó doktorminiszter urunk, de az ő esetében a szükség lehet az a nagy úr, hogy a gatyái ilyen formát öltenek. Viszont testalkatokon nem gúnyolódunk, azon a jellembeli gyengeségen viszont igen, ami orálisan fixálttá teszi a delikvenst, magyarán, nem bír magával és zabál. Viszont a pocakos tábornokokat sem szereti, nagy valószínűséggel tehát ők is libsik, de ez nem egészen biztos.

Ugyanakkor tényleg nem tudható, miért hirdetett harcot a szűk fazon ellen doktorminiszter urunk, hiszen emlékezhetünk arra, ennek a legnagyobb prófétája maga Szijjártó et., akit maga a Mandiner című tudományos szaklap nevezett alig két éve a „slimfit nagymesterének”, aki – így a tudományos szaklap – „külügyminiszterként országimázst is képvisel, márpedig stílusát tekintve ezt méltóan teszi”. Mint kitetszik, kezdenek ellentmondásba keveredni a dolgok, kíváncsian várjuk tehát Szijjártó trottyos gatyás képeit.

Azonban ennél sokkal többről van szó. Nem csupán a testhez simuló fazon ellen emelt szót doktorminiszter urunk, hanem olyan elfajzások ellen is, mint a „latte-avokádós” italok, meg a „mindenmentes” ételek, mert meglátása szerint ezektől olyan politikusok képződnek, mint amilyenek Brüsszelben vannak, akik hírből sem ismerik a kövesztett szalonnát vagy a pacalt. Innen nézve tehát a legmegfelelőbb Fidesz-archetípus Orbán számára az örökké zsíros szájú Németh Szilárd, amivel ki lettek jelölve mintegy a horizontok.

Még föl is sóhajthatnánk, milyen jó is, hogy ez a legnagyobb gondja egyetlenünknek, ha a másik szemszögből nem lenne egyértelmű, hogy ez a menjünk vissza Ázsiába program része akkor is, ha emiatt nem először – és vélhetőleg nem utoljára – fölvetül bennünk Ady Bandi keserve a piszkos gatyás bamba társakról, a káromkodásról és fütyörészésről. De ez olyan magas labda, amit nem illő leütni. Bár földet ér az magától is. Csak úgy puffan. Mindemellett magunk is megvilágosodunk, miért mondta Menczer, amit mondott, s amit már megénekeltünk.

Hogy jelesül ezen Orbán beszéd miatt özönlenek majd ifjaink a Fidesz soraiba, mert a kedves vezető maga is utalt rá. A képen, amit enszájával leföstött nekünk, az egyik oldalon állanak a slimfites, lattés és mindenmentes degeneráltak, s velük szemben „a két lábbal a valóságban álló, nemzeti érzelmű, vagány fiatalok”. Trottyos gatyában és pörköltszaftos szájjal, hogy el ne feledjük. De azt sem, hogy a titokzatos Nagy Stratégiából ennyit azért megtudtunk, mert ez a delírium annak a szerves része. Milyen lehet a többi – ugye.

Nagy rejtély ez. Mint ahogyan most már doktorminiszter urunk is az, hogy hová megy, és meddig jut el az őrület nyílegyenes útján. Ugyanakkor az elkövetkezendő napok, hetek vízválasztók lesznek slimfites szemszögből. Mert az embernek be kell vallania végtére azt, olykor előbújik a barlangjából, és kijön a napfényre, ide a barlang előtti térre, ahol tátott szájjal figyeli fajtársait. A csinovnyikokat, pártmuftikat, igazgatósági tagokat, és az összes többit, aki a Fideszből él, és neki akar megfelelni. Zömében ilyen slimfitesek ezek.

Ott szaladgálnak az ember orra előtt nagy fontosan a napnak minden szakában, és még lapos aktatáskájuk is van. A mobil viszont mindig a farzsebben, de ez mellékszál. Az irányváltás, az igazi szervilizmus majd akkor lesz megfigyelhető, ha ezek után karikás ustorral és csikóbőrös kulaccsal, noch dazu, egyetlenünk egyszer már felöltött ’isztános népviseletében rajzanak majd ki a térre mindannyiunk legnagyobb gyönyörűségére. Mindebből azonban az tűnik ki, hogy hangunk ugyan mókás, viszont végtelenül el vagyunk keseredve.

Ezen az egészen mégpedig, amit amúgy Magyarországnak neveznek, de Orbán második eljövetele után nem egyéb, mint egy méretes bolondokháza. De nem kellene annak lennie, ha nem áldozódna föl minden a hatalom akarásának iszonytató oltárán, pedig egyébről soha nem volt szó, s mindezek után már nem is lesz. Zuhanunk valami éjsötétbe bele azzal a teherrel, hogy mindez a gombák ütemes tapsa mellett történik, ami újra csak előhozza Adyt és az ő nagy kérdését, hogy mi a jó francot keresünk mi (libsik) a Tisza partján.