Szigonypuska az olvasásórán

„A gyermek vadásznap nem gyilkosképző” – horkant fel egy közleményben az Országos Magyar Vadászkamara, miután a szemére vetették, hogy márpedig az. Gusztus dolga, ki minek tartja, amikor a közjószágokat íjjal és légpuskával tanítják lőni, illetve, amikor – akárha sok kicsi Semjén – egy elejtett őz teteme mellett fotózkodnak, vagy fotózzák őket. Mi soha nem vetemednénk arra, hogy a közhangulatnak megfelelően, hogy amint tőlük elhangzott, Hitlerjugendnek nevezzük a vadásztábort, de az ízlésünknek nem igazán felel meg.

Mint ahogyan az sem, hogy a kamara azon indoklását hallgassuk, miszerint ez az egész arra szolgál, hogy a közjószágok „objektíven tájékozódhassanak a természetről, az állat- és növényvilágról, az ökológia működéséről és az ember felelős szerepéről a fenntartó természetkezelésben”. Ehhez túl sokat hallgattuk Hobó Vadászat című albumát, s bár nem abból tanulva, de ízlésünket és világlátásunkat igazolva látva általa, ezt az egész táborosdit nagyon jól el tudjuk helyezni a NER-ben, így hangulatunk ennek megfelelő.

Beleilleszkedik a honvédelmi táborok, a hazafias nevelés, a mindennapos testnevelés, a hittan, s mindama „tantárgyak” körébe, amelyekkel gyermekeinket valami száz éve is avítt világlátásra dresszírozza a rendszer. A dolog komplex, s ha a vadásznap nem is „gyilkosképző”, viszont babazsúr sem, így, ha szülők volnánk, nem szorgalmaznánk szemünk fényét, hogy ilyenekkel töltse a nyarat. De ha már íjjal lőni tanulnak a cseperedő kisdedek, sokkal fontosabb e szempontból az a tervezett BM regula, hogy mit nem vihet az iskolába a gyerek.

Például felajzott íjat sem. És még sok már érdekes egyebet, amit mindjárt fölsorolunk, s ami listából majd kitetszik, a BM (élén Pintér et.-sal) hogyan képzeli az iskola működését. Mintha ott hadseregek, de minimum egymás életére törő bandák tanulnák a betűvetést, mert hová is tehetnénk azt a szabályt, hogy a hatéves gyerek nem vihet a tízórais zacsijában az olvasásórára szigonypuskát. Vagy elektromos sokkolót, ugye, s mielőtt azt hihetnénk, ez a Kázmér megőrült, mentségemül el kell mondanom, még nem. Majd később. Aztán.

De ha már így felcsigáztam az érdeklődést, akkor nem hagynám parlagon, és iderakom a tételes listát, mit nem vihet az iskolába szemünk fénye, mert egészen meglepő tételek szerepelnek benne. Íme: 8 cm szúróhosszúságú vagy vágóélű szúró- vagy vágóeszköz, dobócsillag, rugóskés, felajzott íj, szigonypuska, parittya, csúzli, ólmosbot, gázspray, elektromos sokkoló, mechanikus vagy elektromos zárnyitó szerkezetek, alkohol, dohánytermék, energiaital, kábítószer. Merengjünk el ezen egy kicsit, és nyugodjunk le, ha épp csúnyát szeretnénk mondani.

Mindebből kitetszik Pintér Sándor és az iskolák viszonya, ezen túl azonban az ember, miután a levegőkapkodással felhagyott, még azt az erős késztetést is le kell győznie magában, hogy ebből humoreszket írjon, pedig nagyon bővérűt lehetne. A helyzet azonban annál súlyosabb, mint hogy viccelődjünk rajta, mert ott vagyunk, mint a fentebbi vadásznapnál, amikor nem ölni tanítottak, most meg az vetül fel, minek nézik ezek a gyereket, hogy például szerintük elő kell neki írni, hogy iskolába menet hagyja otthon az elektromos sokkolóját.

S a legszebb az egészben az, hogy a direktíva szerint a felsorolt készségeket a gyerek az iskolában egész nap nélkülözni kényszerül, míg a kollégiumban csak a foglalkozások ideje alatt. Tehát vacsoránál már íjazhat meg dobócsillagozhat kedve szerint, de mielőtt megkapnám a képembe, milyen gyalázatos az iskolák rendje, ennek megoldása nem az, ha előírjuk, a gyerek tankkal nem érkezhet számolni tanulni a tanító nénihez. Egyébként meg igen, mert ezt, mint ahogyan a hadihajót is, kifelejtették a tiltott eszközök listájáról.

Érdekes lesz, ha az iskolaőrök a tízórais tatyakban kutakodnak a fentebbi készségek után, s a gyerek úgy mehet be az iskolába, mint valami reptérre, már csak az elektromos kapu fog hiányozni. Fölhívnám a figyelmet azonban arra, hogy ott – mármint a reptereken – a körömolló vagy körömreszelő is tiltott, míg az iskolában nem. Megvan tehát a veszély mindezek után is arra, hogy a mi kis Pistikénk az 1B-ben hajt végre majd vérengzést egy ráspollyal, és Pintér et. nézhet majd ki a fejéből, hogy erre nem gondolt.

Viszont ez is (azaz ez a lista) csak egy hülyeség a sok közül, de arra rá kell mutatnunk, hogy itt is álszent a hatalom. Mert amíg mindent elkövet, hogy az iskolai nevelést militarizálja, lőni meg masírozni tanítja szemeink fényét államilag – már, ha hagyjuk neki -, ugyanakkor meg úgy tekint ezek szerint a gyerekekre, mint potenciális, vérengző fenevadakra. Így valahogyan elveszik az egyensúly, és itt marad nekünk az, hogy az oktatási rendszer félanalfabéta alattvalókat képez, akik csak megfelelő parancs esetén lőhetnek. Hogy kire, azt is megmondják nekik.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
4 hozzászólás “Szigonypuska az olvasásórán
  1. Yeti szerint:

    Az a feneség, hogy semmilyen eszköz nem szükséges a másik életének a kioltásához.
    Kezeket , lábakat, fejeket is kint kell hagyni mielőtt kezdődik a tanóra?

    Egyszerűbb, ha nem ide születik az a gyerek. Vagy meg sem születik.
    Mindkettőre egyre több a példa.
    Gondolom, erre meg kötelezővé teszik a koton nélküli kefélést.
    Ismerve az eddigi remek döntéseiket:(

  2. Ultron szerint:

    Hiányolom az agyat a tiltólistáról…

  3. kovacs_ugynok szerint:

    Felajzott íj nem ok. Felajzott papbácsi ok…

  4. kovacs_ugynok szerint:

    Különben ez is csak a regnáló kormány alkalmatlanságát bizonyítja. Az ilyen fasságokat is csak azért találják ki, hogy látszódjon „dolgoznak”. Pedig ezzel pont arra hívják fel a figyelmet, hogy mégse dolgoznak, ha másra sajnos nem fussa a nagy ötletelésből. Pedig lenne azért pár dolog amin javítani kéne. Mindjárt az elsők közt, a tanárok fizetése, és száma. Nem ellopni kéne a befizetett adónkat, és Monacónál eljachtozni, hanem értelmes dolgokra fordítani. De teljesen felesleges ilyeneket írnom, kutyából nem lesz szalonna.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum