Orbán, az észbontó

Nézi az ember a negyven fokban – kiterülve mint egy lábtörlő – a tévét, és kapcsolgatása során az Észbontók című műsorhoz jut el, amit a ködökön át érdeklődve figyel. Nem azért, mert beleállna abba a narratívába, hogy kiröhögi a hülyéket, hanem azzal a felismeréssel, hogy mennyien vannak, és milyen sokan lehetnek (Istenem). Hogy van az emberiségnek és a magyar társadalomnak egy olyan vastag szelete, amely voltaképp semmit nem tud arról a világról, amelyben él. És ekkor megérti Orbán hatalmát.

Illetve és voltaképp mindent megért. Ahogyan a nevezetes kanapé megmutatja az oktatási rendszer hiányosságait és bűneit, ami persze más országokban más mértékben és máshogyan, de ott is működik. Itt, a kanapén lát rá az ember, mint faj történelmére, hogy miért nem jut el soha oda, ahová juthatna, megérti az istenek utáni vágyat, a legsötétebb sötétséget, ami ellen minden és mindenki tehetetlen, s amelyet az Orbán-félék használnak a saját érdekükben. Meglátja a háborúk mozgatórugóit, az inkvizíciót és mindent.

Nem újkeletű ez a felfedezés. Tudja az ember, miben él, de közvetlenül a kossuthi tiráda után nézni ezt, szinte arra rímelve, és valahogyan feloldozást keresve a görcsbe ránduló gyomorra, amit a kossuthi tiráda rendszeresen okoz a tehetetlenség érzését generálva az emberben, hogy ennyi ökörséget hogyan lehet összehordani, és főként miért. Most is, ahogy kibugyogott doktorminiszter urunkból az új fogalom, a békeköltségvetés, mint az eljövendő csoda, ami ott lapul a fiókjában, s amitől majd minden egy csapásra mesés lesz.

Egy Észbontók megnézése után az ember nem keres már sem értelmet, sem logikát, sem semmit az ilyen kijelentésekben, mert tudja, kinek szólnak. Azoknak, akiket eddig gombáknak nevezett az ember, de nem azok, hanem láthatóan hús-vér emberek a műsor kanapéján olyan éji sötétben, akik mindent elhisznek, mert semmit nem tudnak. Hogy nem kell gondolkozni, mert az megterhelő, illetve nem is lehet készségek és kellékek híján, így az ember a kanapén fölfedezi azokat, akik szavazatukkal rabságban tartják, és lemondóan legyint.

Ezzel a könnyebbséggel, hogy minden számít és semmi sem használ, nézi az ember szimultán a tévébeli kanapét, és olvassa a kossuthi tirádáról szóló tudósítást, és már nincsen gombóc a gyomrában. Eszébe sem jut ezek után és mindeközben, hogy ők ott olyanok lennének, mint akikhöz szólni érdemes. Ami most történik az emberrel, az egy legyintés, a lemondás arról, hogy valami értelme volna írni, a belátása annak, hogy eddig sem volt, ezután sem lesz, igaza van Kierkegaard papának, hogy nevess a világ ostobaságán, meg fogod bánni.

És ennek a végtelen számú permutációja abban a párhuzamos univerzumban, ahonnan átnézünk a kanapé világára. Orbán – meg a többi – játszóterére, ahol azok lehetnek, amik mindig is szerettek volna, élet és halál urai. Ahol azt mondanak, amit csak akarnak, mert mindent elhisznek nekik, az ellenkezőjét is, a diametrális ellentétét is a két perccel előtte lévőnek és elhangzottnak, ahol minden egyszerre igaz. És az ember észreveszi a sötétség végtelen hatalmát, hogy majdnem le is borul előtte, mint amivel szemben tehetetlen.

Éppen ezért, innen a barlangból nézni az efféle napsütötte világot, az nem egy lányregény vagy hősköltemény, még csak nem is bukolika, ha az ember előbújik az odvából, és a boltban beáll a sorba, ők állnak előtte, ők jönnek szembe a téren, köszönnek illedelmesen a lépcsőházban. Mert ott vannak mindenütt, minden kilométerkőnél és még azon is túl, tán az üveghegy lábánál, ahogyan teli van a fejük Orbán tirádájával, ezzel a nemlétező békeköltségvetéssel, háborúval meg migránccsal, és mosolyognak a boltban.

Veszik a zsömléjüket, és nem tudják, miért csak három jut, amikor négy kellene, az észbontó Orbán valóban lebontotta az eszüket, és védtelenek, mint ahogyan mindennel szemben is, mert az egyszeregy sem megy, a kétszer kettő meg pláne. Istenek, korok, hangok és büfögések keveregnek a fejükben, az élet szép nekik, de ugyanakkor félelmetes, mert kell egy hang, ami utat mutat, kijelöli a csapások irányát, amit adnak és kapnak, míg végül rájuk zuhan a mázsás, szörnyű mennybolt. És azt mesélik sírva róluk: nem volt.