Szülés utáni depresszió

A nagy, választási felbuzdulásban-lelohadásban, csűrdöngölésben és gyászzene közepette méltatlanul kevés szó esik az én fatornyosomról (vö.: Savaria, Steinamanger, a Nyugat Királynője, tehát Szombathely), annak eredményeiről, holott ez minden valószínűséggel, és épp orbáni értelemben a Holdról is látszik. De tovább megyek, a Marsról is, esetleg a mimagyarok anyabolygójáról, a Szíriuszról, ahol is a szűzanya világra hozta az első fideszistát még az ősrobbanás előtt. De nem csigázom tovább a képzeleteket.

Mert az történt, aki még nem halott volna róla, hogy itt mifelénk a Fidesz (és csatolmányai) akkora maflást kaptak, hogy megnémultak tőle, amiről majd elmélkednénk egy keveset. Előtte azonban a tények, más szóval a valóság, amitől egyébként a narancsfiak amúgy irtóznak, vagy úgy hajlítgatják ide meg oda, amíg számukra fogyaszthatóvá nem válik. Az itteni helyzettel azonban még ez a metódus is tehetetlen. Mert és ugyanis országos értelemben ellenzéki lett (maradt) a polgármester, és mind az összes egyéni körzetet is a háborúpártiak nyerték.

Amikor ez vasárnap késő este (már majdnem éjjel) bizonyossá vált, a magam részéről, mint aki komolyan vette Orbán atyuska – és mind az összes szombathelyi csicskája – fenyegetését, vártam, miszerint, ha nem ők nyernek, akkor elkezdenek bombák potyogni a levegőégből, lángokban áll majd szeretett városunk, a kisdedek pedig anyjuk után zokognak, ahogyan egy csapásra válnak árvává. Mert a szombathelyiek nem fogadták meg a jámbor intést, hogy mind megdögletek, ha nem ránk szavaztok. Ezt mondta a Fidesz. De aztán nem ez lett.

S ha ugyan a végeredményről az országos sajtó nem is számolt be dobpergések közepette, előtte nem csak az országos, de az európai lapokban is helyet kaptunk, ahogyan a szombathelyi Fidesz szórólapján – Lázár után szabadon – egy bécsi utcarészlet állott lángokban, mint intés Szombathelyre nézvést: ez vár rátok háborúpárti libsikomcsik, ha nem mi győzünk. A Párt kampányának mocskosságáról immár Európa-szerte megemlékeznek, ennek az itteni megtestesülése csak egy apró adalék, de maradandó. Főleg a helyi Fidesznek.

Most már persze mindegy is, mert az is bevallható, hogy ezektől az ember másra nem is nagyon számíthat és számíthatott. A kampány itt, minálunk sem arról szólt, mi a Fidesz célja-programja, hanem egy volt a lényege, lehetőleg minél több mocskot borítani ez ellenérdekelt fél fejére, ami azonban ím – ha nem is váratlanul, de azért meglepő erővel – a saját fejükre hullt vissza. De olyannyira, ha nem lenne a kompenzációs lista, a mi közgyűlésünkben fideszistának a nyoma sem lenne ezentúl. Érett ez az én városom.

De nem is ez, hanem az utána, illetve a közben történtek. Az itteni „ellenzéki” sajtót az eredményvárójukra be sem engedték, a „baráti” meg végül nem tudósított róla. Mert úgy alakult, hogy az amúgy kézivezérléssel rángatott propagandalap, amely öt éve egyebet sem tett, mint a már akkor is ellenzékinek számtó városvezetést mocskolta minden módon és minden lehetséges eszközzel, sőt, erre ebben a kampányban még sikerült is rátennie egy lapáttal, nem tudósított a Fidesz itteni eredményvárójáról.

Mert minek – gondolta a lap -, ha nincsen győzelem, nincs miről írni, ezért van az, hogy semmit nem tudunk arról, hogy a mi kis decens helyi Fidesz csapatunk hogyan fogadta a hírt – ami a választók ítélete, s ezt ne feledjük -, hogy egyáltalán nem kérnek belőlük, hogy látni sem bírják őket vagy nem bírják a szagukat. Vasárnap este mind az összes itteni fideszista megnémult, egy kurva szó nem sok, annyi nem hagyta el a cserepes ajkukat, olyanról persze nem is álmodtunk, hogy a győztesnek gratuláljanak, mert ahhoz előzetes gyerekszoba kellene.

Vagy kellett volna.  De végül is, nem velem és azokkal kell vagy kellene elszámolniuk, akik mindettől, hogy ez így alakult, elégedettek, mi több, boldogok vagyunk, hanem azokkal, akik így vagy úgy, de mégis rájuk szavaztak, s most úgy érezhetik, hogy vége van a világnak. Illetve nem az a fajta következik, amit a Fidesz helyben ígért nekik. S hiába süt a nap szorgalmasan, az ő egük felett bőven van borulat, de a helyi fideszfiúk még őket sem méltatják egy rohadt szóra sem, amiből az világlik ki, hogy a választók le vannak szarva.

Eddig is le voltak, csak nem tudták. Illetve tán most sem esik le nekik, mire tartja őket a Fidesz, de ez legyen az ő nyomoruk. Kik vagyunk mi, hogy sajnáljuk őket, ha a saját pártjuk sem teszi ezt, innen nézvést azonban csak ez a rohadt nagy hallgatás az érdekes, hogy mi ez. Szülés utáni depresszió, hogy ott van a buktás kisded és a tehetetlenség érzete, vagy inkább a katonák olyan kiábrándulása, akik a háború véget érvén nem tudnak mit kezdeni magukkal, mert nem jönnek a parancsok, és nincsen kire lőni. Ilyen kétséges állapotok vannak itt, minálunk. És érdekesek.