Piros pünkösd napján

Zavarban vagyunk, mert nem tudjuk, most mi van akkor a szent szánkókkal. Mert, mint emlékezhetünk, amikor pár éve adventkor a rabszolgatörvény ellen tiltakoztak volna a megalázottak és megszomorítottak, akkor azt kapták a képükbe fideszi körökből, hogy fogják be a pofájukat, mert zavarják az áhitat csendjét. Az átlényegült szánkók szimbolikája is ebből az időből ered, mint amelyeket szintén nem szabadott megérinteni a téren, mert mindenki szügyig gázolt a hamis pátoszban és a műkereszténységben.

Hogy a hit mennyire viszonylagos, és, hogy mire kell a Fidesznek, azt jól mutatják az elmúlt napok néhány történései, mert az ember nagy naivan azt gondolta volna, ha már olyan rohadtul keresztény a regnáló rezsim, akkor legalább az általa piros betűs ünneppé emelt pünkösdkor (lásd: a szentlélek kiáramlása) visszafogja magát. Ha már a baloldal képibe vágta annak idején, hogy még a sápítozó adventet sem tiszteli, hitetlenként rongyol bele a műmájerségbe. De nemhogy a párt, még az egyház sem foglalkozik a csönddel.

Mivelhogy kampány van, ergo a hitélet le van szarva, mert minek másnak tekinthetnénk például a csepeli plébánia hirdetését, amely szarik a pünkösdre, a Fico merénylettel foglalkozik a baloldalt szidva és jelölve meg tettesként, ahogyan azt maga Orbán Viktor tette, útmutatást adva így a csepeli szent embereknek, akik így értelemszerűen süllyedtek le a köpedelem szintjére. De föl is menthetnénk őket, hogy ők csak (vagy ő csak pap), ugyanakkor a cigány mindig azt a nótát húzza, amit a vendég fizet, és tudjuk, ki adja a lóvét.

S ha már az egyházból Orbán ribanca lett, legalább a saját ünnepe alatt foghatná vissza magát, de, mint kitetszik, nem teszi. Mert kampány van. Meg brüsszeli hadjárat.  Mert a kedves vezető ennek lázában ég, hogy hovatovább úgy látjuk őt, mint Svejket, amikor a derék katonát Müllerné tolta a tolókocsiban, ő maga pedig mankót lengetve „Fel Belgrádra” kiáltozással vonta magára az utca és a rendőrség figyelmét. „Fel Brüsszelre” – ordibálja a mi hősünk, most, pünkösdkor épp spanyol fasisztákat bíztatva ezzel.

Ahelyett, hogy ember, most jönne ki a templomból, de látjuk, hogy a harc fontosabb a hitnél, már, ha van ilyen, és nem évtizedes kampányhazugság ez is. Dehogynem. Az volt megfigyelhető itt a nevezetes ünnepen, hogy a Fidesz és csatolmányai nagy ívben szartak az épp áramló szentlélekre, mert ennél sokkal fontosabb volt számukra a mocsok. Mint például a Magyar Nemzet nevet viselő Fidesz-nyúlvány, amely az ünnepre tekintettel migránsozott le ellenzékieket, mert egy kicsit más a bőrszínük.

Magyarországon született, magyar anyanyelvű, Magyarországon óvodába, iskolába, etc. járt emberekről írta ez a Magyar Nemzet, hogy „A nyugati nagyvárosokban ma látható lánglelkű, törő-zúzó antifásokból, bevándorló woke-fiatalokból álló keltetőt nem akarunk sem Józsefvárosban, sem általában Magyarországon.” A legenyhébb fölfedezés, hogy ezek ott a Magyar Nemzetnél minimum rasszisták, a maximumot nem írom le, mert még megsértődnének, mint amikor Orbán életterezett, és ezt a szemére hányták.

Nem akarnék úgy tenni, mintha ez valami óriási nóvum lenne, mert ismerjük a söpredéket, mégis érdekes volt így a mélykeresztény napjaikon tapasztalhatni ezeket. Hármat említettem, de lehetett volna tucatnyi is, ami mind azt igazolta volna, hogyan vetkőznek ki ezek nem csak a nemlétező hitükből, hanem ugyanígy a nemlétező emberségükből is, és ha az ember ezt megjegyzi, akkor fölhúzzák az orrukat, meg megsértődnek. Semjén főkeresztény mondanivalója is csak annyi volt, hogy a békéért imádkozott Szűz Máriához.

Csíksomlyón tette ezt, és itt is látjuk, ahogyan a hit (illetve annak hazugsága) keveredik a kampánnyal, és mondhatnánk azt, hogy az egyházfiak legalább szólhatnának, hogy ezt nem kellene, de a csepeli példa mutatja, hogy ők is nyakig vannak a ganyéban. Vigasztaljon minket azonban az a tudat, hogy 9-én mindez véget ér, viszont tudjuk, hogy meg nem szűnik, mert és ugyanis a kampány és az aljasság örök. Ha mást nem, ennyit megtanulhattunk másfél évtized alatt, de még mindig kevéssé vagyunk vértezettek ellene.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
3 hozzászólás “Piros pünkösd napján
  1. Bogomil szerint:

    „9-én mindez véget ér”… mármint a kampány, a fideszes fröcsögés aligha.

  2. Yeti szerint:

    Én még emlékszem olyan papra, akit tisztelhettünk.
    Alig 50 éve találkozhattam vele utoljára (gyerekkori barátom és iskolatársam apukája volt).

  3. Ultron szerint:

    „bevándorló woke fiatalok…”

    Egy ideig gondokodtam, vajon tényleg emberi lények írják-e ezeket, de egyértelmű, hogy igen, mert ilyen orbitális baromságot egy padlóig lebutított AI sem lenne képes összehozni – kizárólag a vegytiszta fasizmus.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum