A kordonon belül

Ma október 23-a van, Orbán Viktor tehát beszédet mond. Illetve ma már beszédmondásnak az aktust nehezen nevezhetnénk, kinyilatkoztatásnak inkább. Orbán sajátos tudata olyan megnyilvánulásának, amelynek a valósághoz az ég egy világon semmi köze nincsen. Ám most nem beteges eszmékről ejtünk szót, hanem a „beszéd” körülményeiről, amelyek többet mondanak el nekünk Orbánról és a rendszeréről, mint akármely szövegelemzések, amelyekkel nem mennénk semmire.

Mert csak az elborzadások jönnének, ahogyan immár évek óta minden egyes alkalommal. Minden pénteken, minden átadásin, minden avatásin, ünnepen vagy épp a parlament falai közt. Veszprémben történik ma a jeles esemény, amely város lakói már tegnap arra ébredtek, hogy nem tudnak közlekedni a megszokott és jól ismert utcákon, mert kordonok olyan tengere lepte el azokat, rendőrök és egyéb fogdmegek, tiltások és utasítások, amelyek arra utaltak, hogy érkezik a nagy ember. Vagy inkább nagyember.

És emiatt el kell pucolni minden zavaró tényezőt, ami közé a veszprémiek is tartoznak. Már ez is egy mérce, hogy vannak emberek, mint zavaró tényezők, akikről igazából nem is tudjuk kit, mit szeretnek vagy mit nem, de a saját városukban nem tartoznak a totálisan lekáderezett organizmusok közé. Elvakultságuk nem száz százalékos, és ilyen alakok nem mehetnek Orbán közelébe, mert valami zavar támadhatna az erőben. Ha a szemekben nem csillog a boldog tudatlanság, már ez kizáró tényező, a közönséget tehát meg kell válogatni.

Hogy miért nem beszél a nagyember Budapesten immár évek óta, az is megérne egy misét, most azonban a kordonokról elmélkedünk inkább, amelyek, ha ezek kapcsán lehet ilyenről beszélni, hermetikusan igyekeznek vizsgálatunk tárgyát elzárni a külvilágtól, hogy kritikus hang vagy netán gondolat még a közelébe se juthasson. Azoktól ugyanis zavarba jön, boldog karácsonyt kíván vagy jó napot, netán hulló szőrű rókákról értekezik, mint már tapasztalhattuk, és kiderül, hogy a pőre hatalom iszonyatán kívül másból már nem is áll.

Eszünkbe jut ilyenkor Marquez és az ő Aureliano Buendia ezredese, aki háromméteres képzeletbeli kört húzott maga köré, amibe emberfia, még az anyja sem léphetett be. Ezek voltak az ezredes hatalmának ormai, aztán, amikor megcsömörlött ettől az egésztől, visszavonult aranyhalacskákat gyártani vég-, és kilátás nélkül száz éves magányának börtönében. Orbán annyira közel jár ehhez a képzeletbeli körhöz, hogy az legutóbb valósággá is vált. Emlékezhetünk, amikor utat avatott tengerész hasonlatokkal.

Annak az idiótaságáról már meséltünk, most annak a napnak azt az elemét elevenítjük fel, hogy a csapat, amely Orbán elkordonozásáért felelős, odáig ment buzgalmában, hogy ott az út mentén, a szűk körű avatásin húzott kordont a nagyember köré, akinek magának kellett szólni, nyissák meg azt, hogy legalább a miniszterei mellé állhassanak az alkalom adta nagy boldogságban. Mindez pedig arra utal, hogy doktorminiszterünk előrehaladott állapotban van a diktátorokra jellemző paranoiában, vagy ha ő nem is annyira, a testőrei már igen.

És ez, hogy olyan védelmet húznak köré, ami már esetleg neki is terhes, juttatja eszünkbe Sztálin elvtárs halálát, aki agyvérzést kapván saját húgyában feküdt a szobájában segítség nélkül, mert a körülötte lévők nem merték kinyitni az ajtót, hogy mi lehet vele. A legendák szerint pedig, amikor viszont igen, és meglátták az előbb vázolt képet, akkor is úgy és ott hagyták, hogy lehetőleg megdögöljön. Nem szép történet, viszont jellemző, az összes diktátor retteghet ettől a sorstól, és a mi Orbánunk kitartóan halad ebbe az irányba.

Szokásban van arra fogni a nagy elkordonozást, kevlármellényt és ilyesmiket, hogy Orbán fél. Ez is igaz, sőt talán egyenesen retteg is, de a külvilág ilyen mértékű kizárása ennél jóval többre utal. Nem csak a fizikai bántalmaktól remeg, hanem magától a valóságtól is, amivel rendszere természete miatt már nagyon régen nem találkozott. Tizenhárom éve lakik egy buborékban, ebből fakadóan tudata is beszűkült, téveszméi rögeszmékké váltak, s az már csak kétes hab a tortán, hogy a teste sem viseli a valóságot.

Illetve azt kell rejtegetni a kíváncsi tekintetek elől, mert úgy járna minden egyes alkalommal, ahogyan az oroszok járatták vele az elhíresült videóval, amin egy nagyon beteg embert láthattunk. Ebből a szempontból sem szabad a közelébe engedni senkit, aki nem hívő, mert kiderülne nem csak az, hogy a király meztelen, hanem sokkal inkább az látszanék, hogy az Isten halandó, sőt, sokkal inkább halandó, mint azok, akiket állítólag a hátán cipel. Nekünk viszont ez sem vigasz, mert ezek az agóniák nagyon sokáig szoktak tartani.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
2 hozzászólás “A kordonon belül
  1. kovacs_ugynok szerint:

    Hát igen. Isten nagy szívességet tenne a magyarokkal, ha idejekorán magához szólítaná… :/

  2. miki1950 szerint:

    Több mint kétezer éve a dictator Julius Ceasar is körön belül volt, amikor a
    szintén körön belüli Brutus néhányad magával a pokolba küldte.
    Ma már mások az eszközök, elég csak megfelelni a dictator elvárásainak, és úgy fog atomjaira hullani a produktuma
    hogy öröm lesz nézni.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum