Virág Benedek útépítő munkás szorult helyzetbe került a hónap végén. Mint ahogyan kivétel nélkül minden hónap végén el kellett tűnődnie a világ kajla folyásán, ami az, mit egyen, ha nincs mit, mert befizette a sárga csekket, kiváltotta a gyógyszerét, ugyanis együtt ez a három már nem ment. Nagyon régóta nem lehetett összehozni ezt az idilli állapotot, és meglehetősen sajátos helyzet ez egy ötvenéves honfi számára, aki végigdolgozta kalandtalan életét, de hazája csak ennyit bírt adni neki. Hogy lírai hangulatoktól övezve gyakorta idézte a költőt minden kurva fizetésnapon, miszerint ennyiért dolgoztál, nem épp semmiért. És már helyben is vagyunk.
Ezt a helyet pedig Magyarországnak nevezik. Már rég nem köztársaság, és rosszabb pillanataiban olybá tűnik, országnak sem igazán mondható, egyszerűen nem tudni, mi a rosseb is. Mindezek azonban Virág Benedek építőmunkást kevéssé foglalkoztatták. Nem gondolkozott ilyeneken szorult sorsa közben, mert úgy volt ezzel, bár nem is tudta, hogy az ember az ország nyomorát leszarja úgymond, ha a sajátja emészti el, bár a kettő elég szorosan összefügg. Ám ismét a versekre hagyatkozva – mert ilyen élhetetlen alak volt ez a Virág Benedek – azt is motyogni szokta magában az apróját rakosgatva: ehess, ihass, ölelhess, alhass, a mindenséggel mérd magad.
És mindeközben döbbent rá arra, hogy szegény, mint a templom egere. Így teltek a hetek és hónapok, a nyár lassan őszbe fordult, már hullt a virág (nem a Benedek), iramlott az élet elfele, s mindeközben, mivel a sárga csekkek feladva, és a vérnyomáscsökkentő is kiváltva, enni tehát nincs mit. Ez a nagybüdös helyzet, erre riadt a ködössé váló reggeleken hősünk, aki bambán ült a televízió előtt fátyolos szemekkel, hagyta átfolyni magán a reklámokat, és ekkor megtörtént a csoda. A kinyilatkozás és egyben megvilágosodás, mint Sziddhartha lótuszülésben a fa alatt arról is, hogy az élet szenvedés, meg hogy a macskakaja milyen csábítóan és hívogatóan olcsó.
Fölkapta ekkor lecsüggedő fejét Virág Benedek útépítő munkás, ha már kenyérre nem is, macskaeledelre futja, amit valami különös okból kifolyólag olyan olcsón adtak, hogy még neki is futotta rá. Sőt, énekeltek is a tévében hozzá, hogy oly klassz a cicaélet, amit elkezdett irigyelni emberünk, mert szerette volna, ha neki is klassz lenne, mert soha nem volt az. Sőt, így jobban utána gondolva nem is igazán tudta, mi az a klassz, mert olyannal ő soha nem találkozott. Így az éhség és a felfedezés vágya, hogy jól is lakjon, s egyszersmind klassz is legyen az élete, elindította a boltba őt szégyen nélkül, mert miért ne lehetne egy éltes útéptő munkásnak is macskája, aki különben is szereti a verseket.
Így kezdődött el minden, indult el a tragédia a maga jól kitaposott útján, aminek az első állomása az volt, hogy Virág Benedek beszerezte a macskakaját. Gusztusosan kocsonyás volt a tányérra borítva, neki ízlőn fűszeres és hívogatóan színes, hogy jól belakott belőle, és kezdte érteni, miért klassz a cicaélet, és innentől tudta mire vágyik, mit szeretne és akar. Teli hassal dorombolni, és elnyújtózni a sarokban egy meleg kályha mellett. Meg, hogy simogassák a hasát és a nyakát az álla alatt. Nem nagy óhajtások ezek, de egy ötvenéves útépítő munkásnak mégis csak furának mondhatók.
Innen már egyenes volt az út a pokolba. Hogy megérezve a cicaélet klasszságát már nem is akart útépítő munkás lenni, sőt, uram ne hagyj el, ember sem egyáltalán. Most jött rá, hogy az egész eddigi ötven éve elhibázott volt, hogy küzdeni és dolgozni nem volt érdemes, tehát ezután sem lesz az. A mentő akkor vitte el, amikor az egyik hűvös hajnalon betért a boltba, megvette a macskakonzervet, de nem ment haza, hanem a radiátor tövéhez telepedett igyekezve karikába hajlítani magát, s amikor a boltoskisasszony kérte, hogy álljon fel, fölgörbítette a hátát, fújt rá, és megkarmolta. Csodálkoztak a bolti népek, hogy mi lelte, mert olyan rendes embernek tűnt. Ezt mondogatták fejüket csóválva.
Vélemény, hozzászólás?