Szijjártó rendet rak

David Pressman lesz az USA leendő magyarországi nagykövete. A jótét lélek még csak be sem tette a lábát a kipcsakok földjére, még talán csak a fogkeféjét csomagolja a nagy útra – vagy azt sem -, Szijjártó már elküldte őt az anyukájába, és erre nagy hangon büszke is. A mi külügyminiszterünk a diplomáciának egy egészen új iskoláját teremtette meg, a NER-ből kivirágzottat, amelynek alapelve a „leordítom a fejed” és elzavarlak a nuniba. Ezt a metódust a világ egyetlen más pontján nem ismerik, és majd száz év múlva a hungarian shout lesz a neve, a magyar üvöltős, és nem lesznek rá büszkék a kisonokáink. Feltéve, ha lesz még magyar a Föld nevű bolygón azidőtájt.

Szijjártó Péternek egyáltalán nem kellene külügyminiszternek lennie, mert az, amire képes – leégetni az általa képviselt országot -, nem szerepel úgy általában a külügyminiszteri feladatok között. Összegezve, amit Szijjártó csinál és tesz, azt egyetlen más külügyminiszter nem teszi és csinálja, így őt inkább nevezzük hungarikumnak, mielőtt másképp definiálnánk. Nem volt véletlen egyébként a mi drágaságunk ebbéli és ilyen megnyilvánulása, hiszen előadást tartott, és egy héttel ezelőtt Orbánnál láttuk, mire képesek ezek, ha az övéik előtt kell beszélni, és meg akarják mutatni, ki a faszagyerek, amiből viszont csak lelkük éjsötét tartalma türemkedik ki, előbugyog mintegy a mélyből.

Szijjártó az MCC fesztiválon – Mathias Corvinus Collegium, a közpénz milliárdokkal kitömött Fidesz keltető – mondta, amit mondott, így a tartalmai, ha el nem is fogadhatók, de megérthetők. Muníciót kell adni a leendő kádereknek, hogyan kell az egész világot utálni, aki kimondja rólunk, hogy meztelenek vagyunk. Mert ennek a David Pressmannak egy bűne van – eddig, de majd, s aztán -, hogy kimondta, amit amúgy mindenki tud, miszerint kies hazánkban hanyatlik a demokrácia. Ezt így kell diplomata körökben, ez a Pressman, amikor ezt mondta, azt gondolta, egy diktatúrába jön dolgozni, ehhöz képest finomkodott, Szijjártó viszont azonmód küldte el a picsába.

Gyümölcsöző kapcsolat lesz. De nem is ez, hanem a többi, amivel külügyminiszterünk igyekezett elkápráztatni a leendő szavazóbázist, influenszereket és más NER bástyákat, miszerint kikérte magának azt a feltételezést, miszerint ő a világ más tájékáról érkező összes nagyköveteket burkoltan fenyegette volna meg az áprilisi választások előtt. S innen idézzük betűhíven a futsalost magát: „Kikérem magamnak, teljesen nyíltan fenyegettem meg őket”. Látjuk, hogy ekkor az MCC értő és bimbózó ifjúsága csodálattal adózik az előadónak, aki megmutatja a magyarok viszonyát az egész kerek világhoz, hogy aszongya, mindenki bekaphatja, és örüljön a luknak a seggén.

Viszont az a nagy baj az egészben, hogy az ilyen ordenáré stílushoz a felhatalmazást mi adtuk neki, amit nem is győz hangsúlyozni, emlegetve a jól bevált elsöprő felhatalmazást, amit állítólag az ámokfutásukhoz a nép juttatott nekik. Ezzel minden megmagyarázható, ezzel minden igazolható, csak a nagyvilág azt nem tudja – illetve már talán igen -, hogy a nép felhatalmazása a közmunkából, a farhátból, a rezsicsökkentésből és más effélékből fakad, amely lózungokről épp manapság derül ki, hogy az összes hazugság volt. A nép pedig, aki őket állítólag felhatalmazta, passog ki a fejéből ostobán. Így az, hogy ennek a Presmannak mit mond vagy mit sem, voltaképp érdektelen.

„Elég volt abból, hogy hülyének nézzék a magyarokat, hogy lekicsinyeljék és hogy lekezelő módon bánjanak velük” – ilyen jól ismert fordulatokkal cukkolta még Szijjártó az MCC ifjúságát, akik bizonyára elégedett tapsikoltak nemzeti nagylétünk újabb bizonysága előtt, de egyiknek sem jutott eszébe megkérdezni, honnan veszi a külügyes, hogy a népet nézik le, amikor szimplán őt tartják hülyének. Stresszes munkája lehet Szijjártónak állandóan a vérzivatarban állni. Ami őt megtartja a vártán, az kizárólag Lavrov kollégája elismerő szeretete, de erre sem kérdezett rá egy MCC-s sem, hogy muszáj-e kies hazánknak állandóan lator államnak lennie, vagy volna-e mód más irányba terelgetni a történelmünket.

Megválaszolhatatlan kérdés, nem is kíséreljük meg, mert kiegészítésképp meg kell jegyeznünk, mind az összes ilyen. A magyar kormánynak nincs olyan tagja, amely ne az értelmetlen nacionalista gőggel nyilvánulna meg kifejtve azt, hogy nekünk – nekik – senki ne ugasson. Így is lehet, csak akkor a kunyeráló markokat vissza kellene húzni. Át a rácsok között, be a ketrecünkbe, amelyet rázva átkozzuk a világot cifra káromkodásokkal. S bár az MCC-nek beszélt, Szijjártó szavait is le fogják fordítani más nyelvekre, és látják majd megint, ez sem különb a gazdájánál. Így, amit elér, az a szégyen, amely nem az ő, hanem a mi fejünkre hullik vissza. És ez az egy lesz, ami túlél minket.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum