David Pressman lesz az USA leendő magyarországi nagykövete. A jótét lélek még csak be sem tette a lábát a kipcsakok földjére, még talán csak a fogkeféjét csomagolja a nagy útra – vagy azt sem -, Szijjártó már elküldte őt az anyukájába, és erre nagy hangon büszke is. A mi külügyminiszterünk a diplomáciának egy egészen új iskoláját teremtette meg, a NER-ből kivirágzottat, amelynek alapelve a „leordítom a fejed” és elzavarlak a nuniba. Ezt a metódust a világ egyetlen más pontján nem ismerik, és majd száz év múlva a hungarian shout lesz a neve, a magyar üvöltős, és nem lesznek rá büszkék a kisonokáink. Feltéve, ha lesz még magyar a Föld nevű bolygón azidőtájt.
Szijjártó Péternek egyáltalán nem kellene külügyminiszternek lennie, mert az, amire képes – leégetni az általa képviselt országot -, nem szerepel úgy általában a külügyminiszteri feladatok között. Összegezve, amit Szijjártó csinál és tesz, azt egyetlen más külügyminiszter nem teszi és csinálja, így őt inkább nevezzük hungarikumnak, mielőtt másképp definiálnánk. Nem volt véletlen egyébként a mi drágaságunk ebbéli és ilyen megnyilvánulása, hiszen előadást tartott, és egy héttel ezelőtt Orbánnál láttuk, mire képesek ezek, ha az övéik előtt kell beszélni, és meg akarják mutatni, ki a faszagyerek, amiből viszont csak lelkük éjsötét tartalma türemkedik ki, előbugyog mintegy a mélyből.
Szijjártó az MCC fesztiválon – Mathias Corvinus Collegium, a közpénz milliárdokkal kitömött Fidesz keltető – mondta, amit mondott, így a tartalmai, ha el nem is fogadhatók, de megérthetők. Muníciót kell adni a leendő kádereknek, hogyan kell az egész világot utálni, aki kimondja rólunk, hogy meztelenek vagyunk. Mert ennek a David Pressmannak egy bűne van – eddig, de majd, s aztán -, hogy kimondta, amit amúgy mindenki tud, miszerint kies hazánkban hanyatlik a demokrácia. Ezt így kell diplomata körökben, ez a Pressman, amikor ezt mondta, azt gondolta, egy diktatúrába jön dolgozni, ehhöz képest finomkodott, Szijjártó viszont azonmód küldte el a picsába.
Gyümölcsöző kapcsolat lesz. De nem is ez, hanem a többi, amivel külügyminiszterünk igyekezett elkápráztatni a leendő szavazóbázist, influenszereket és más NER bástyákat, miszerint kikérte magának azt a feltételezést, miszerint ő a világ más tájékáról érkező összes nagyköveteket burkoltan fenyegette volna meg az áprilisi választások előtt. S innen idézzük betűhíven a futsalost magát: „Kikérem magamnak, teljesen nyíltan fenyegettem meg őket”. Látjuk, hogy ekkor az MCC értő és bimbózó ifjúsága csodálattal adózik az előadónak, aki megmutatja a magyarok viszonyát az egész kerek világhoz, hogy aszongya, mindenki bekaphatja, és örüljön a luknak a seggén.
Viszont az a nagy baj az egészben, hogy az ilyen ordenáré stílushoz a felhatalmazást mi adtuk neki, amit nem is győz hangsúlyozni, emlegetve a jól bevált elsöprő felhatalmazást, amit állítólag az ámokfutásukhoz a nép juttatott nekik. Ezzel minden megmagyarázható, ezzel minden igazolható, csak a nagyvilág azt nem tudja – illetve már talán igen -, hogy a nép felhatalmazása a közmunkából, a farhátból, a rezsicsökkentésből és más effélékből fakad, amely lózungokről épp manapság derül ki, hogy az összes hazugság volt. A nép pedig, aki őket állítólag felhatalmazta, passog ki a fejéből ostobán. Így az, hogy ennek a Presmannak mit mond vagy mit sem, voltaképp érdektelen.
„Elég volt abból, hogy hülyének nézzék a magyarokat, hogy lekicsinyeljék és hogy lekezelő módon bánjanak velük” – ilyen jól ismert fordulatokkal cukkolta még Szijjártó az MCC ifjúságát, akik bizonyára elégedett tapsikoltak nemzeti nagylétünk újabb bizonysága előtt, de egyiknek sem jutott eszébe megkérdezni, honnan veszi a külügyes, hogy a népet nézik le, amikor szimplán őt tartják hülyének. Stresszes munkája lehet Szijjártónak állandóan a vérzivatarban állni. Ami őt megtartja a vártán, az kizárólag Lavrov kollégája elismerő szeretete, de erre sem kérdezett rá egy MCC-s sem, hogy muszáj-e kies hazánknak állandóan lator államnak lennie, vagy volna-e mód más irányba terelgetni a történelmünket.
Megválaszolhatatlan kérdés, nem is kíséreljük meg, mert kiegészítésképp meg kell jegyeznünk, mind az összes ilyen. A magyar kormánynak nincs olyan tagja, amely ne az értelmetlen nacionalista gőggel nyilvánulna meg kifejtve azt, hogy nekünk – nekik – senki ne ugasson. Így is lehet, csak akkor a kunyeráló markokat vissza kellene húzni. Át a rácsok között, be a ketrecünkbe, amelyet rázva átkozzuk a világot cifra káromkodásokkal. S bár az MCC-nek beszélt, Szijjártó szavait is le fogják fordítani más nyelvekre, és látják majd megint, ez sem különb a gazdájánál. Így, amit elér, az a szégyen, amely nem az ő, hanem a mi fejünkre hullik vissza. És ez az egy lesz, ami túlél minket.
Vélemény, hozzászólás?