Kétmillió forint

Megemelték hát a kedves vezető fizetését végre. Rendezték a bérét. Mert ő is – ahogyan volt szíves nyilatkozni – bérből és fizetésből él, ehhez a társadalmi réteghez tartozik, és az nem járja, hogy szerte a birodalomban mindenki kapja a nagy pénzeket, a KSH alig győzi számolni, ahogyan hetente keres többet mindenki, sőt pláne a párnacihában is őriz még az utolsó csecsszopó is tízmilliót. Ráadásul Feri bátyámnak is ment novemberben nyolcvan, meg a tizenharmadik havi, meg az anyám valaga. Mindenki lubickol a bankókban, csupán a kedves vezető volt ilyen kegyetlen árva, hogy rá senki soha nem gondolt, mint a Red Bull reklámban a rénszarvasok: kérdezgette, hogy hát vele meg mi lesz. És akkor gondoltak rá.

Egy ilyen béremelésről szokásban van demagóg-népies hangon beszámolni, aminek a veleje az, hogy elmennek ezek a retkesbe és a kedves vezető is az édes anyukájába. Mi azonban igyekszünk nem ezt a könnyű utat bejárni, elmenni a könnyebb ellenállás irányába, hanem mintegy ontológiailag járjuk körbe a problémahalmazt, s ha ennek végén magunk is ugyanarra jutunk, mint a többség – retkes és anyuka -, akkor is cizelláltan adjuk elő. Mert hová vezetne az, ha mindenki csak nekilátna óbégatni meg kelteni a feszkót, még kitörne valami forradalom, azt pedig nem akarhatjuk, mert a mimagyarok nem is olyan. ’56 valami kisiklás volt, ott valahogyan megbicsaklott a néplélek, de a rend azóta teljesen helyreállott.

Magyarán kuss van. És egy kis hullaszag is. De mindezek után, hogy könnyű ecsettel leföstöttem a bús magyari sorsot, induljunk el a megoldásban Camus legnagyobb kérdésével, ami az: miért? Választ, ha nem is magától a kedves vezetőtől, hanem egyik szájától (vö.: csinovnyik) kapunk, amikor Fürjes B. álomtitkár magyarázza el nekünk, hogy szerte az Unióban négy kivételével mind az összes miniszterelnökök jobban keresnek ennél a miénknél, ez pedig nem járja. Hogy miért, azt mi gondoljuk hozzá, mikor is rámutatunk arra, amit maga a kedves vezető maszatolt a képünkbe személyesen, hogyaszongya az elmúlt száz év tíz legsikeresebbike van mögöttünk az ő dirigálásával. Tehát szüret.

Az uniós viszonyok tehát a mérce. Itt és most nagyvonalúan engedjük el a kedves vezető viszonyát hozzá, ami leginkább a szétverés óhajtásában mutatkozik, és írjuk alá, hogyan is néz már ki, ha az az ország, amely mindenben hasít, amelyről mindenki csak ábrándozik, hogy de jó is lehet abban élni, éldegélni szépen, békességben csöndességben, hogy az a vezető, aki népének ekképp elhozta a Kánaánt, semmi megbecsülést és megfelelő ellentételezést nem kap. Hogy amkor ott a miniszterelnökökkel hasonlítgatják össze a fizetési papírokat, ő szégyenkezni kénytelen, akárha Tiborc panasza (nem vőmuram), hogy mit is rak az ő kezébe vénségére a hazája. Láthatjuk, hogy mindez tarthatatlan egészen.

De részleteiben is. Mert és ugyanis miközben a kedves vezető türelemmel viselt hosszú kolduslét után immár fölzárkózik az európai szinthez, ugyanez az alattvalók számára évente van tíz éves távlatban beígérve. Ezt pedig úgy lehetne lefordítani, hogy a magyari jómunkásember a burgenlandi traktoristához képest lófüttyöt keres, és ahogyan a dolgok kinéznek, nem is fog annyit keresni soha. Legalábbis a kedves vezető országlása alatt. Innen nézvést pedig olybá tűnik, mintha a kedves vezetővel kivételeznének, hogy arányosan többet kap, mint az alattvalók, és pláne, mint amit megérdemelne.

És itt el is jutunk a jelen vészterhes időkig, a nem is megszorításokig, amikor viszont mégis mindenki spórolásra van kényszerítve és utasítva. Sőt, azt is mondták nekünk – ami már most lódításnak tűnik -, hogy a kormány magán kezdi a koplalást, a spórolást, és nos, ehhez képest száznyolc államtitkárhelyettes van a brancsban, és az is csöndesen bevallott dolog, hogy sportra és propagandára is több jut, míg a kedves vezetőnek meg jóval több. A több mint száz százalékos emelés már döfi, a másfél milliós többlet az igen, ha arra gondolunk, hogy Feri bátyám a feltett százezrére kap uszkve kilenc százalékot, ami havi kilencezer többletnek mutatkozik, és Feri bátyám ezzel kitörölheti az aszott valagát.

Hogy a munkásosztályról, tanárokról, pedagógusokról és utcasöprőkről ne is beszéljünk, akiket fölzabál az infláció, de ők nem is kedves vezetők. Jegyezzük meg csöndben, egyetlenünk emelésének mértéke és ideje is vérlázító, de ez van, ezt kell szeretnünk, mint ahogyan azt is, ha mindezek után is az jelenik majd meg a vagyonbevallásában, hogy neki nincsen semmije, mert a fizetése mind egy szálig elfogy a háztartásra. Mindennek ellenére a puritán és templom egere imázst nehéz lesz fenntartani a havi négy és félmillió bruttónál, de neki talán sikerülni fog. Ennek ellenére egy határ átlépődött, egy álca lehullt, de ez a bávatag mimagyarokat nem érdekli egyáltalán, mert ők jól élnek szemetes kannákból (by: Ginsberg).

Végezetül egy dilemma, ami az elmúlt tizenkét év után óhatatlanul felvetődik, mégpedig az, hogy I. Orbán nagy királynak egyáltalán szüksége van-e pénzre a közemberi értelemben, amikor mindent, fuvart (páncélautó, nem is kormánygép) a köz fizet, boltba ő nem jár, kinézetre szabóhoz sem, meccsjegyre nem költ, mert megtiszteltetés, ha kilátogat akármely falábúakhoz, disznóölésekből viszi a toroskáposztát, a parlamentben pedig a tüntetők csokiját zabálja föl. A fizetség tehát csak egy bukolikus dísz a köznapokban, szerintem bankkártyája sincs a manusnak, lévén, az egész ország az övé. Innen nézzük a mostani emelést, és ítélkezzen mindenki habitus és gusztus szerint. Köpni is ér.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum