Ötszáz liter misebort küld Magyarország Ukrajnának háborús segítségül. Derék. És az is, hogy mindebből hír bírt lenni a magyar sajtóban, főleg úgy, hogy az „életmentő” adományt Soltész Miklós államtitkár „indította útnak”, s főleg lengyel segítséggel. A hír hallatán elsőként Svejk és az ő részeges tábori lelkésze jut az ember eszébe, a beállva celebrált tábori mise, és arra gondol, hogy ugyan a világirodalom legszomorúbb és egyben legröhejesebb regényének ez leginkább a paródia ormain lévő, ám egyben sírni való része, a valóság – főleg a magyar – még ezen is túltesz.
És itt jönnek elő az elbeszélés nehézségei. Mert a mesélő meghasonlottságában nem tudja, milyen eszközt használjon ábrázolásában, amely ehhez a hírhez a legmegfelelőbb, amelyik kifejezi ennek a komikus aljasságát, az abszurdba hajló pitiánerséget és a pátoszba csomagolt cinizmust. Igazából egy elnyújtott, panaszos „a kurva anyjukat ezeknek” felsóhajtás elég volna a mélységek megmutatásához, de az csak azt fejezné ki, hogy szóhoz sem jutunk, kapkodjuk a levegőt úgymond mindennek hallatán, és újólag szégyenkezünk magyarságunkban, hogy anyánk egy nyelvet beszélt ezekkel.
Nem kell bemutatnunk, de a háttérhez azért tegyük ide a háború borzalmait, a kivégzett civileket, a lakótelepekre hulló bombákat, és leszögezzük mindeközben, hogy az ukrán nép élethalál harcot vív a barbárság ellen, a világ civilizált része pedig a maga módján segít neki ebben. Tankok ellen kevés a csúzli, rakéták ellen az ima, a misebor esetleg abban segíthet, hogy megismétlődhessen Svejk jelenete, amelyben részegen imádkozták ki a katonákat a frontra, és azt is jegyezzük meg mindjárt, hogy a hiedelmekkel ellentétben Hasek ezt nem széles jókedvében írta.
Mi sem, ezt gyorsan rögzítsük az utókor számára. Hogy Soltész államtitkár milyen körítéssel indította útnak az „életmentő” szállítmányt, stílszerűen az is megér egy misét. Mint kijelentette az álszent csinovnyik, „mi továbbra sem vagyunk hajlandók fegyvert vagy katonát küldeni Ukrajnába, de minden együttműködésre készek vagyunk”. Katonát senki nem kért és nem is tervezett háborúba küldeni, azt majd a NATO (amelynek tagjai volnánk) eldönti, hogy fegyvert nem ad Magyarország, az lelkiismereti kérdés, mint ahogyan a misebor küldése is az. Ezek a magyarok – mutatják a flaskák.
És azok is, akik még a miseborukat is kerülő úton, lengyel barátaik segítségével juttatják el Ukrajnába, holott csak szólni kellene egy cigarettacsempésznek, vigye át a határon két forduló között. De a jelek szerint még a látszatát is kerülni akarja a kormány, hogy valami köze is volna ahhoz a történelemhez, amit most élünk, és amit később majd meg óhajt hamisítani. Édes vagy félszáraz Istenem, sóhajtunk fel magunk az elbeszélés nehézségei közben, és már nem is Soltész álamtitkárra és az általa képviselt hatalomra vagyunk mérgesek erősen, hanem csak lehajtott fejjel szégyelljük magunkat.
Lehetne misebort küldeni egyébként, mert biztosan szükség van arra is, de nem kellene világra szóló dzsemborit csinálni belőle, mert a pofánkba fognak köpni előbb vagy utóbb, ha már meg nem tették. A civilizált világ azon van épp, hogyan vessen véget a barbár inváziónak, tehetségéhez képest fegyvert küld vagy pénzt, Orbán pedig mindeközben Brüsszelben sunnyog a kiskapukért, hogy szeretne az orosz csöcsön maradni, holott már rég bebizonyosodott, le tudna válni róla. De nem akar. A misebor hátteréről ennyit még el kellett mesélnünk jellemünk teljesebb képéhez, ami túl sok újat nem mutat.
Viszont csak úgy miheztartás végett, és a helyzet szürreális bohózatát leképezve gondoljunk bele abba, ha a brüsszeli hivatalnokok, ahogy Orbán misebort küld a háborúba reményeink szerint ezzel járulva hozzá az ukrán nép szenvedéseinek enyhítéséhez és a győzelemhez, mi pedig erre a mintára szintén pénz helyett imakönyveket kapnánk tőlük. Úgy nagyjából így lehetne lefordítani, és még csak akkora meglepetés sem érhetne, hiszen Kásler óta tudjuk, hogy tízparancsolattal és imával gyógyítani is lehet. S ha ez igaz, akkor az ima más materiális dolgok elérésére is alkalmas. Például segget lehet vele törölni.
Egyébként lehetne ezt még fokozni, hogy mi mindent küldhetne Ukrajnába az álságosan szentfazék csőcselék a harangszótól kezdve a rózsafűzéren át a világítós, műanyag Szűz Máriáig, mert a képzeletünk innentől fogva végtelen. Igaz, előtte is az volt, de ilyesmi, hogy misebort kellene küldeni a szenvedőknek, nem jutott volna az eszünkbe, ehhez már fideszista észjárás és jellem kell. Soltész államtitkár egyébként arról is beszámolt az adomány „útnak indításakor”, hogy az jó minőségű, nem kannás vagy tablettás, az ukrán plébánosok így el nem hülyülnek tőle, esetleg lerészegednek.
Az előírások szerint egy-egy misén a miseborból nagyjából egy decit használ el a pap, így osztás és szorzás után arra jutunk, az általunk küldött mennyiség uszkve ötezer misére elegendő mennyiség. Így addig talán kitart, míg az oroszok az utolsó ukránt is ki nem irtották, és akkor itt állnak majd a kapuink előtt. Addig is küldhetnénk olajat az utolsó kenethez, vagy más efféle cuki kurvaságot, kifejezve népünk megalkuvó, cinikus és romlott lelkét, mert újólag az van április harmadika után, hogy a nagyvilág szemében ők már mi vagyunk, és ezt a szégyent soha nem mossuk le. Rajtunk van a pecsét.
Vélemény, hozzászólás?