Munkaünnep

A nagy háború tizenharmadik évében a Párt és Ő is egyben úgy gondolták, az egyre nagyobb drágaság, a térkövekből okádott mélabú és az égen ennek kontrasztjaként pimaszul ívelő szivárványok ellensúlyozására ki kell találni valamit, amivel a munkás népet, a keményen dolgozó kisembert megörvendeztetik, és új utat mutatnak lanyhuló szellemének, hogy kötődése, rajongása a Párt és Ő irányába új alapokra helyeződjék és tartalommal töltődjék ki öblösen.

A Propagandaminisztériumban összedugták a fejüket a csinovnyikok, és mivel új dolgot soha ki nem tudtak találni, régi szokások felelevenítése jutott az eszükbe onnan kiindulva, hogy társadalmuk munka alapú, mint ahogyan azt Ő nem győzte mindig hangoztatni, így kapóra jött a május elseje teljesen. A munka ünnepe ez a nap, így a munka alapú társadalom legnagyobb ünnepe lehetne, illetve lesz is, ez most már bizonyos, feltéve természetesen, ha a Párt gondolatára Ő is rábólint.

Így a nagy öregeknek, akik közös kollégiumban laktak még a nagy háború előtt, és az volt a bajuk, hogy nem ők ülnek az ormokon, eszébe jutott hamvas fiatalságuk, a régi május elsejék virslivel sörrel és lufival. Sőt, emelvénnyel, amely előtt szorgos népünk rajongva és okádva elhaladt, az emelvényen pedig a régi nagyok álltak kalapban, és integettek a vonulóknak mosolyogva, ballonkabátban vagy csak zakóban, attól függően, hogy milyen arcát mutatta a tavasz épp akkor.

Az ötlet megszületett, és a vonulásban is volt már tapasztalatuk bőséges béke alapon, mindezt már csak munka alapúvá kellett átkonvertálni, és a buszok ugyanúgy hozhatnák a népeket szerte a nagy nemzeti birodalom minden apró szegletéből. Tudták, hogy jó lesz, és Ő is úgy gondolta, hogy jó lesz, csak egy emelvényt kellett beszerezni, ahonnan integethetnek mosolyogva az alant vonulóknak, és a menet végébe ételt és italt pakolni, hogy az örömök ott legyenek teljesek és visszavonhatatlanok.

Az egyik lelkes párttag, aki annak idején munkásőr volt, de most már ministránsfiú, felelevenítette milyen is volt, amikor a másik Párt – amely nem sokban különbözött a mostanitól – szervezte a majálist mint a munka ünnepét, amelyen dolgozó népünk önfeledten részegedhetett le, és okádhatott a ringlispílről az alatta mulatozókra, elmesélte, hogy is volt ez meg miként, és minden ugyanúgy lett, mint negyven évvel ezelőtt, csak nem sör-, hanem pálinkajegyet osztottak a bávatagoknak.

Ez már az Ő szellemében történt, mert mióta kiderült, hogy ez a gyilkos ital alapvető élelmiszer, és boldog-boldogtalan főzheti a sufniban rogyásig, mindenki ezt itta az aggastyántól a csecsszopóig, ettől hülyült meg, bár magunk közt szólván a többségnek nem is kellett annyira, mint amennyire gondoltuk volna. Így született meg újból az idea, a felvonulás lelkes ideája, mint a Párt, Ő és a nép együvé tartozásának misztériuma a pálinkajeggyel, és a menet végén kondérokban rotyogó velőspacallal.

Emelvény is volt, ahonnan Ő és azok, akiknek megadatott a lehetőség, hogy egy magasságban álljanak Vele, integettek mosolyogva, karuk erős, szívük vidám, a kevlár a mellükön kopog. Még az az elvtárs, aki régen munkásőr volt, de most már ministránsfiú, említette, hogy annak idején a köztelevízió rendezett felvonulók kérték című műsort is, amelyben szocialista brigádok és más elveszett közösségek rendeltek a köztelevízióban operákat elhangzani, és mondta az elvtárs, hogy legyen ilyen most is.

Ebből lett egy kisebb kalamajka, mert a televízió pártmunkásai hiába dugiszálták a listát vonuló népünk orra alá, hogy miből lehet választani, csótányok, dalszerzők és egyéb Kossuth-díjasok alkotásaiból, néhány elvetemült alak, akiket valahogyan megfertőzött a globalista hanyatlás, nem nemzeti érzelmeket kért pátosszal átkötve keresztényi mártásban, hanem mondjuk olyan szerzőket, akiket még nem integrált kebelébe a mindent fölzabáló kultúrpolitika, sőt, nem is fotózkodtak ez erkélyen Vele.

Flottul mentek a dolgok, a vonulók vonultak, a vonulók kértek, az emelvényen integettek, az út végén gőzölgött a kondérban a velőspacal, és pálinka-szökőkutak várták a szomjazókat, hogy részük lehessen a feledés. De valahol zavar támadt az erőben, néhányan előbb váltották be a pálinkajegyüket, mint kellett volna, s mintsem elhaladtak volna az emelvény előtt Előtte, és békemenetek jutottak az eszükbe azt hívén, hogy ott vannak most is, és jöttek a reflexek.

Ezek pedig azok voltak, hogy a menet végén Ő szónokolt nekik kappanhangon, ő hirdetett utat és szabta meg a gyűlölet irányát, úgyhogy pár polgártárs az emelvény elé érve, és meglátva őt a kevlárban, megállott, hogy hallgassa a magasztos szózatát, a menet elakadt és föltornyosult így, váratlan lett a helyzet és a zűrzavar, hogy Ő, látva a kezelhetetlenné váló tömeget, nem lévén függöny, ami mögé bújhatott volna, szégyenszemre elinalt, vitte-menekítette Őt a fekete üvegű kisbusz, a felvonulásnak pedig vége szakadt.

Így történt, hogy este a televízióban a nemzetére törő baloldalról, Gyurcsányról esett szó, és Róla, aki a felfordulásban entestével védte szeretett népét a veszedelemtől, majd pedig egy boldog apuka, aki láthatóan többet fogyasztott az alapvető élelmiszerből mint kellett volna, nyakában huszárcsákós fiacskájával kérte a hitközség nevében a nyolc óra munka, nyolc óra pihenés meg nyolc óra szórakozás dalt a Kossuth-díjastól, és megkapta. Mindenki mindent megkapott, a gázszerelő is a csekket, mert ő szervezte ezt az egészet, hogy el ne feledjük.