Ideje van a költözésnek

Hétszázhúsz lett, maradhat? – kérdezték a szakik Áder Jánost, miután végeztek a rezidenciával, ahová a munkában megfáradt elnök úr pihenni térhet, megkezdeni mintegy nyugdíjas napjait küzdelmes és dolgos élete lezáró aktusaként. Már csak a memoár megírása van hátra, hacsak a pecázás nem veszi el neki az idejét teljesen. A hétszázhúsz, mint a szakik érdeklődése a rezidencia négyzetméterére vonatkozott, ami a duplája az addig ott álló épületnek, és még külön kormányrendelet is kellett, hogy ekkora lehessen. Feltehetően nem azért, mert a szakik nagy buzgalmukban hozzáépítettek ezt meg azt, hogy jé, itt egy szoba, ott egy lift, amott meg egy bálterem.

Ha ilyen lett, azt minden bizonnyal a leendő lakó igényei miatt lett ilyen, de mi, porbafingó panelprolik el sem tudjuk képzelni az életet hétszázhúsz négyzetméteren, ekkora házba egy falu belefér, akinek a lakosai mind a Fideszre szavaztak. Viszont tényleg nem tudjuk, elnök úr mit csinál majd itt nyugdíjas napjaiban, feltehetően fogócskázik és bújócskázik a kisonokákkal, illetve valahol berendez benne egy halastavat. Olybá tűnik, mintha irigyelnénk ezt a hétszázhúszat, pedig irigyli a rosseb, mert a gyakorlatból tudjuk, mit kell azt majd takarítani és porszívózni, sikálni a padlót meg szidolozni a kilincset, az ablakpucolásról nem is beszélve (lásd az utódot).

Ezen túl meg mi ez a tenyérnyi hétszázhúsz Hatvanpusztához képest. Ez annak csak töredéke, amiből is látszik, hogy az ifjú kollégisták szeretnek gondoskodni öreg napjaikról, a családról és a kiterjedt rokonságról, barátokról meg talpnyalókról. Sokba van ez nekünk, de legalább jól érzik magukat. Áder viszont, és az ő hétszázhúsz négyzetméteres nyugdíjas rezidenciája azért érdekes nekünk, mert ennek birtokba vevésével, hogy élete végéig gondoskodunk kell róla (koszt, kvártély, egyebek), ő az első az ifjak közül, akinek élete révbe ért, úgy pihenhet meg, hogy életében nem csinált semmit, bár az soknak tűnik, hogy nyomorult hazánk szétverésén munkálkodott.

Nem az a baj, hogy nem kérges a keze, az inkább, hogy a szíve viszont sokkal látszóbban, s ennek ellenére, ha eddig azt hihettük volna, hogy mocorog benne valami emberi, valami morálféle, ezzel a hétszázhússzal bebizonyította, hogy reményeink csalfák voltak. És ő maga is azzal a tudattal pihenhet meg, hogy a nemzet emlékezetében mint „bajszos szar” fog megmaradni. Bizonyítványnak ez sem rossz, a jutalma is megvan, az élet kerekdednek tűnik, de emlékeztetnünk kell Ivan Iljics haldoklására, akit a teremtője addig nem engedett el, amíg be nem látta, hogy az élete felesleges és iszonyú volt, de még ennek belátásához is kellett Geraszim, de ezt most hagyjuk.

„Bocsáss el” – sóhajtotta Istenének Ivan Iljics önvizsgálata után, és az Úr mindezek után nagy kegyesen engedte meghalni. Ez volt Tolsztoj igéje. A miénk viszont az, hogy nem vagyunk ilyen elnézőek hősünkkel, mert miért volnánk azok. Ítéletet viszont nem hozunk, mert arra meg méltóak nem vagyunk, csak bemutattunk egy fideszista életutat a maga pompájában, hogy voltaképp mire is megy ki az a játék, amit velünk játszódnak. Beülni a hétszázhúszba feltehetően abban a szent meggyőződésben, hogy ez nekik jár, nagy valószínűséggel Áder is abban a tévhitben él momentán, hogy nyomorult élete értékes és hasznos volt. Nem.

Ennyi az összegzés a kurta egy szó teljességében, de már haladunk is, megyünk tovább, mert itt tolakszik az utód, aki annak az útnak az elején jár, amely most Áder számára véget ér. Jó dolguk lesz a budapesti költöztető fuvarosoknak mostanában, mert Áder ki az elnöki rezidenciából (Béla király út), Novák Katalin meg be, mennyi cucc, hány forduló az Ifával, míg mindenki be nem rendezkedik teljesen az új helyén. Itt, ezen a ponton nem tudjuk, Novák elnökasszony fölmérte-e, mennyi ablaka van új otthonának, hogy mennyit kell azt majd orbános sapkában tisztogatni. Feltehető azonban, hogy nem látunk többet a Facebookon ilyen popsitörlős képet.

Novák elnökasszony ugyanis megválasztása óta – illetve már a kijelölésekor – elkezdett levitálni, momentán úgy tíz centivel lebeghet az anyaföld fölött, és nem fog leszállni közibénk. Egyéni sors felől nézvést a karrierista révbe ért. Olyan ez, mint a pápaválasztás, innentől fogva élete végéig egy csöpp gondja nincs. Igaz, már azóta sem volt, amióta eladta a lelkét Orbánnak, ami önfeladás most ért teljesedett ki. Pár év múlva majd ő is kinéz magának egy másik rezidenciát, ahol majd az akkor élő magyarok gondoskodnak róla, és ő is úgy gondol vissza magára, mint akinek az élete hasznos és magasztos volt, pedig csak egy újabb töltőtoll Orbán írókészletében.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum