A háború mint kampányelem

„Nem fogjuk engedni, hogy Magyarországot bárki belesodorja ebbe a háborúba.” – üzente a kedves vezető ma hajnalban az ő népének, holott már akkor benne volt szügyig, amikor egy nappal ezelőtt Orbán országos cimborája, Putyin bejelentette, hogy megindítja a hadi gépezetet „nácítlanítani” Ukrajnát. Milyen érdekes ok és indok az aljas szándékok leplezésére, de az agresszoroknak mindig ki kell találni valamit, német rádióadó lengyel megtámadását, Kassa bombázását, vagy azt, hogy egy őrült lelőtte Ferenc Ferdinándot. A képlet mindig ugyanaz, a végkimenetel is, aminek az esszenciája a mérhetetlen szenvedés.

Ha jól emlékszünk, pár hete Orbán azért ült Moszkvában a hosszú asztal végén, hogy békemissziót teljesítsen. Legalábbis így adta elő hazatérvén a látogatásról, ahol Putyin őt voltaképpen megalázta, a békemisszió tehát sikertelen volt, ha volt ilyen egyáltalán – nem –, de az a látogatás is bebizonyította, milyen egészen apró porszem a világszínpadon a mi kedves vezetőnk. És azt is, hogy Magyarország az Unió nélkül voltaképp nem létezik, mint ahogyan Oroszország nélkül sem, csak viszonyrendszerekben értelmezhető, vonzódásokban és irányokban, amit köznyelvre úgy fordíthatnánk le, hogy kihez csapódik a bolhafing, ami mi vagyunk.

Amikor Putyin tegnap hajnalban bejelentette Ukrajna lerohanását, a fentiekből következően Orbán tizenkét éves külpolitikája vált semmissé egy szempillantás alatt. Onnantól fogva értelmetlen és értelmezhetetlen a „keleti nyitás”, mert a XXI. századi világ cezúrához érkezett, és abban a pillanatban kellett eldönteni, hogy Magyarország hová tartozik, a barbárok vagy a kultúrnépek közé, és itt nem az orosz népről beszélünk, hanem a vezetőjéről, aki valami régi korokba indul vissza az országával. Viszont mégis – vagy épp ezért – mint említettük, Orbán cimborája. Legalábbis így szerette volna beállítani eddig a mi egyetlenünk.

Nem csoda, hogy az agresszió után nem jutott szóhoz a kedves vezető, Putyin háborúja ugyanis az ő céljait és eddigi életét kérdőjelezte meg, mert ott és akkor ki kellett mondani, kihez csatlakozik és melyik oldalra áll. Nem lett egyértelműen kimondva, a „nemzetbiztonsági operatív törzs” ülése után kora délután is csak annyit bírt kinyögni: „Nem tudjuk elfogadni a baloldalnak azon javaslatait sem, amelyek veszélyeztetik Magyarország energia- és gázellátását, és veszélybe sodornák a családok rezsicsökkentését.” Ezt akkor, amikor a baloldalnak semmi más jogos vágya nem volt, mint, hogy kultúrnéphez illően ítélje el Putyint és a háborúját.

Ilyet azonban nem sikerült kimondani, az Unió függönye mögé bújva annyi telt, hogy mi is úgy gondoljuk, ahogyan ők. Ők azonban Orbánnak egészen kedvezőtlenül gondolják a britekkel és az amerikaiakkal együtt, amikor pénzügyi és gazdasági szankciókat, hogy úgy ne mondjuk, blokádot hirdettek az agresszorral szemben, és ezen a ponton fölmerül a kérdés óhatatlanul, hogy akkor Paks 2, a kémkedni idetelepített orosz bank, és a többi cukiság akkor most hogy. Borulni látszanak nagyon sok dolgok, mert nem csak arról lesz szó, hogy korlátoznunk kell a túrórudi exportot, a forint megzuhant, az infláció új lendületet vesz, a bajok tehát nagyok.

És akkor még a választás is. Tudjuk, mert ez a tapasztalat, hogy a káosz a regnáló hatalomnak kedvez, s ha ez még ráadásul populista is, még inkább. Viszont itt és most kiderül majd, hogy miként reagál az eddig Orbán szemével Putyin-hívő népesség, hogy meghasonlik-e, és érzelmeiben odahagyja szeretett és egyetlen vezérét. Aki viszont, ha a tőle megszokott pávatáncot már nem is járhatja, de maszatolni tud. És erre utal a ma hajnali bejelentés, miszerint „Nem fogjuk engedni, hogy Magyarországot bárki belesodorja ebbe a háborúba”. Mert, hogy ki rángatná, és itt az ellenzék ábrázata derül föl nekünk mint Toldi Miklós képe, amely az oroszok ellen tüntet.

S mint ilyen – visszatérve Orbán tegnap délutáni mekegéséhez: „Nem tudjuk elfogadni a baloldalnak azon javaslatait sem, amelyek veszélyeztetik Magyarország energia- és gázellátását, és veszélybe sodornák a családok rezsicsökkentését.” És ez a lényeg Mári néni szemében, akinek az jön le, hogy Gyurcsány háborúba vinné a kisunokáját. Aljas játék ez, de Orbántól más nem nagyon várható. Mint kitetszik, építgeti a narratívát, ami számára hasznos, holott azt kellene bevallania, hogy elkúrta. Nem kicsit, nagyon. Itt tartunk a háború második napján, amikor azt kezdjük fontolgatni, hová vezet ez az egész. Egy biztos, semmi jóra. Legyen velünk a jóisten.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum