Harminchárom lélegeztetőgépet vitt piros masnival átkötve Mongóliába Szijjártó külügyminiszter, s ezt úgy logisztikázták össze, hogy három repülőre legyen szükség. Ez a kötelék egy megszálló deszantos egységet is szállíthatott volna magával, ámde nem vitt. Mit cipelt akkor a három röpcsi? Tehetnők fel az értelmetlen kérdést, de nem tesszük, mert tudjuk, hogy harminchárom lélegeztetőt és a Szijjártót rejtette a gépek gyomra. Elsőként, hogy azért el ne feledjük, rögzítsük a jegyzőkönyv számára, hogy az adófizetők pénzén vásárolt, mellékszálként – ami tán a fővonal is lehet majd az ítélet meghozatalakor – tizenhatezer lélegeztetőből gazdagodott meg pár kiválasztott.
Másodjára srejboljuk ide, hogy ennek a tíz százalékára volt csupán szükség, a maradék raktározásából pedig újabb nerlovagok mártogatnak vajas kalácsot a kakaójukba. Harmadikként pedig jegyezzük fel, hogy a fölösleget viszont – amit az adófizetők pénzén vettek, hogy bevéssük – úgy osztogatja Szijjártó szerte a nagyvilágban, mint valami kakasnyalókát a gyerekeknek vasárnap délelőtt a mise után a keresztényi Neriában. És többek közt erre sem adtunk felhatalmazást, mint ahogyan alig is van olyasmi kormányzati intézkedés, ami a jóváhagyásunkkal vagy belenyugvásunkkal történne meg, és mégis megtörténik, de most mégsem erről lesz szó.
Hanem, hogy fordult-e elő a történelemben, miszerint egy külügyminiszter három röpcsivel utazott volna smúzolni. De ilyet semmilyen krónikában nem találhatni, ez tehát hungarikum, ám és viszont mivel magyarságunkban nem tartjuk egylényegűnek magunkat sem Szijjártóval sem a vele hasonlatos léhűtőkkel, nevezzük inkább e neves aktust nerikumnak, és így mindjárt delikátabb, azaz, alaposabban írja le az illékony valóságot. Amúgy túl vagyunk már miden jón és rosszon, csodálkozni semmin nem tudunk, de ez a kalandozás azért mégis csak meglobogtatja a képzeletünket. Profánabbul, s hogy egyértelmű legyen, ez már döfi.
Viszont szenzációk nincsenek egyáltalán. Ego van és szuperego abból a tételből kiindulva, hogy Szijjártót mi futsalosként egyáltalán nem ismertük, külügyminiszterként meg már de mennyire. És azt látjuk eltátott szájú csodálkozásunkban, hogy a hajdani futsalos a magas hivatallal együtt emelkedett el az édes anyaföldtől, és azóta levitál a lelkem tíz centivel az őszi sár vagy a nyári por fölött. Az ilyeneknek pedig soha és egyáltalán nem szokott jó vége lenni, és Szijjártó sem tartozik a kivételek közé. Ő a fontosságát a rikácsolásban és a szaladgálásban leli meg, az a kényszeressége, hogy naponta ötször repüli körbe a sártekét, és mindenhol ott van.
Ezt pedig dokumentálja is. Így tőle tudjuk a mostani két gép szükségességének okát és indokát, holott ez egyáltalán nem alapos, sőt, nem is indokolt. Mint kiderült az úti naplóból, egy gép vitte a lélegeztetőket, egy másikra azonban azért volt szükség, mert annak személyzete a kötelező pihenő miatt nem tudott volna térülni-fordulni. Így az egyik fél nappal a másik előtt üresen elröpült, ott a személyzet megpihent, aztán jött Szijjártó a másikkal, mondott pár ökörséget a mongoloknak, és jött is vissza fontoskodni, hogy lóhalálában találkozzék – és most fogózzanak meg – Jeromos, tihanyi és Kelemen, győri apát urakkal, akik biztosan csak akkor értek rá.
Szép dolog a munkabírás, de ha az eredménye nulla, akkor sok értelme nincsen, azt cirkusznak nevezik. Szijjártó esetében a fenti körülmények miatt vándorcirkusznak, ami gyerekeknek megteszi, hogy tudjanak tapsolni a bohócnak, mi azonban kétségek között vergődünk az emlékezetes lebukás óta. Mikor is szintén távoli vidékeken szolgálta a hazát a fényképek szerint, közben pedig egy jachton lógázta a csülkét az Adria hűs habjaiban. Mindebből két dolog következik, hogy ad egy, elhiszem, hogy lóhalálában röpköd, ám adja magát a méla, miszerint mi az anyám valagának. A másik kimenetel szerint meg hazudik, és egyik sem jobb a másiknál.
Lám, így múlik el a soha nem is volt dicsőség. A legnagyobb rejtély viszont csak ezután mászik a képünkbe. Mert ha és ugyanis az igaz, hogy ez az út megtörtént, és két gép sorsát és feladatát ismerjük, a harmadik akkor is maga a titok. Mit vitt, mit hozott, egyáltalán miért volt rá szükség, ezt senki nem tudja, és nem is fogja megtudni soha. Csoda, ha az ember nekilát képzelődni, ábrándozni aranyakról, akármiről, ami értékeket mondjuk a baráti Mongóliába menekítettek a bizonytalan jövő elől. Vagy akármit is kitalálhatok, mert azt nem tételezem, hogy bár magam cirkuszi mutatványnak neveztem Szijjártó egész semmirevaló életét, hogy mondjuk esetleg a cirkuszi sátrat vitte volna az a gép.
Vélemény, hozzászólás?