Egy életet leélni kampány üzemmódban megterhelő foglalatosság. Netán az ember bele is gárgyul, mint a kedves vezető, ez a mi egyetlenünk. Amikor pénteken a teraszon való sörözést megalkotta, mint a vírus legyőzésének szimbólumát, nem gondolta volna az ember, hogy ebből is akció lesz, mint mindenből mostanában, illetve harminc éve már. Ennek a vírusos csatározásnak, mint kampányelemnek megvan a maga törzsfejlődése. Mint emlékezhetünk, a kezdetekben kórházakba rohangált ez a szerencsétlen földönkívülinek öltözve, a reptéren fogadta a cuccokat, hőmérőztetett és hajnalban tanácskozott az operatívokkal. Új fázis lett aztán az ojtás számlálása, ami még most is tart.
Kis túlzással óránként kapjuk a jelentést a nagy ojtási hadjáratról, és most, hogy a kapuban a diadal, kellett valami, amivel a bávatagoknak demonstrálni lehet a győzelmet, ami csak az övé, s ami érettünk van csakis. Ez jutott eszébe, a sörözés a rigófüttyben. Az az idea, ha az ember leülhet, beülhet valahová, más vágy sincs, mint a sör azonnal. Nem süti, kávé vagy kóla, sör. Sőt és pláne hol vannak a fröccsösök, a napfényben kannás bort szlopálók, illetve végül az a halmaz, amelyik nem akar vagy nem bír a teraszon sörözni, mert üres a brifkója a vírus miatt, és épp a kedves vezetőt okolhatóan, aki az út szélén hagyta őtet. Mindebből is kitetszik, menyire szegényes a lelke, ha van neki egyáltalán.
Én kérek elnézést, hogy amikor pénteken megszületett a szlogen, miszerint „Rám is vár egy korsó sör a teraszomon”, mint szabadságunk fokmérője, akkor én a karmelitákra gondoltam, mert és de szerintem ő is. Csak aztán a Habony művek szombatra kitalálta, hogy milyen jó volna főnök, imázsilag és kampányilag volna jó főnök, ha valamely vendéglátóipari egységben szlopálnád a sört főnk, mint a nép akármely egyszerű gyermeke. Közéjük vegyülve és mutatva azt, belőlük nőttél min fatörzsből gyönge ága, gondjaid és örömeid épp olyanok, mint akármely panelprolinak vagy putrilakónak. Diktátorok szoktak ilyen kampányelemet használni, mindegyikéből süt a hazugság, Orbánéból is.
Mindegy. E célból született meg a műalkotás tegnap, amelyen a kedves vezető egy pohár – vagy pikoló – sört emel köszöntésre valami ismeretlen entitás felé. A kép alapján nem tudható, kinek, minek hadonászik, különben is csak a hájas tarkója látszik, és az egész olyan különös. Nem vagyok egy igazságügyi fotószakértő, de a vonalak alapján, az élességek, homályosságok furaságából olybá tűnik, montázs lesz ez, fotoshop, de ha mégis tévednék, és ez a kép az igazi valóság egy pillanatát mutatja nekünk, az még a hamisításnál is nagyobb nyomor. Ez a kép, ahol az ország legismertebb arca ül egy kocsma teraszán, és még csak véletlenül rá sem néz senki, ez maga a pokol.
A diktátor magányossága, ha úgy tetszik, aki testőröktől körbe véve él a saját hermetikus burkában immáron mindentől és mindenkitől távol. Tényleg nem tudható, ezen a képen kinek emelgeti a sörét, kit köszönt, vagy kinek mondja, hogy egészségünkre, komám, mert ilyen kontextus a képen föl nem tűnik. A képen az látszik, hogy egy idióta ül egyedül egy asztalnál, senki le sem szarja magunk közt szólván, ő pedig magában hadonászik a sörével. Ez a kép így vagy úgy, de szánalmas, és azért nem sajnálatra méltó, mert az pozitív emóciót hordoz, és azt nem érdemel. Csupán egy rászólást, hogy mit művelsz már megint te szerencsétlen.
Így jár az, akinek szólni nem mernek, hogy főnök, ez így nem lesz jó, mert az ilyennek beláthatatlan következményei lennének. Cseppet sem érdekelné az embert Orbán és az összes csinovnyikjának meg seggnyalójának a nyomora, ha az alkalmatlanságuk csupán ilyen képekben nyilvánulna meg. De az országot is így vezeti a vezér, képzelt cimborákra üríti a sörét, képzelt ellenségeket teper le, s csak egy, ami valóságos, a pénz a zsebiben. A mi pénzünk. Ezzel a képpel itt áll egyébként pőrén előttünk őméltósága. Ha ebbe a képbe belegondolnának a rajongó hívek, kapásból megcsömörlenének tőle, de ilyen elő nem fordulhat kognitív hiátusok miatt. Ott sörözik a Viktor, mert megmondta, hogy sörözni fogunk. Ilyen egyszerű a világ.
Vélemény, hozzászólás?