Peresztrojka

A CÖF nemzeti ünneppé nyilváníttatná június 19-ét, mikor is 1991-ben az utolsó szovjet katona is elhagyta Magyarországot. Önmagában ezzel különösebb baj nincs, csak ne feledjenek el szólni Putyinnak is, mert már a Moszkva tér átnevezésével is csak a baj volt. Sőt, azóta van ez a keleti nyitás is érthetetlen tartalommal. No most, a CÖF azt mondja, hogy „Június 19. olyan nemzeti ünnep lehet, amely nemcsak ideiglenesen kivívott, hanem tartósan megszerzett, máig élő függetlenségünk és szabadságunk szimbóluma lehet”. Helyezzük ezt abba a kontextusba, hogy a kínaiak már a spájzban vannak, és továbbá, hogy emlékeim szerint ugyancsak a CÖF tálalásában mi Brüsszel gyarmataként sínylődünk Akkor viszont az elalélós nemzeti ünnep létjogosultságát veszíti, így ott vagyunk, ahol a part szakad.

A kérdés az viszont, hogy ennek a CÖF-nek miért épp most jutott eszébe ünnepet álmodni erre a napra, s nem mondjuk öt, tíz évvel ezelőtt, hogy miért lett most ez égbekiáltóan fontos. Az a meglátás, hogy mivel ez a CÖF Orbán valagából kukucskál kifelé, szándékai szerint a gazdatestet szeretné fényezni, mert kies honunkban immár felnőtt a jeles nap óta pár generáció, akiknek halovány fingjuk sincs az akkor történtekről. Így számukra elég megmutatni azt, amikor Orbán hőbörög, hogy ruszkik haza. S lám, mutatna rá ez a CÖF, el is mentek a felszólításra, mondta a Viktor, s már iszkoltak is kifelé. Ki emlékszik arra, hogy akkor már rég úton voltak, amihöz sem Orbánnak, sem egyetlen élő magyarnak köze nem volt.

Minden ott kezdődött, hogy Gorbacsov bácsi szájából elhangzott a varázsszó, a peresztrojka, ami átalakítást jelent, s amitől frászt kaptak a magyar párttitkárok, köztük Orbán kőbányász apukája is. Hogy Gorbacsov bácsi idáig eljutott, annak is sok oka volt, a legfőbb pedig az, hogy Reagan bácsi meghirdette a gonosz elleni kíméletlen küzdelmet, ami gonosz a Szovjetunió volt, és gazdaságilag rokkant bele a hidegháborúba, ilyenek. Hogy Magyarországról kimentek az oroszok, az valahol Reykjavikban dőlt el e két ember találkozásakor, ami után a magyar párttitkárok elborzadva mondogatták, jön a pluralizmus, mind meghalunk. De nem haltak meg, mert nem tetszettünk forradalmat csinálni.

Hogy én ezekre mind emlékszem, az annak a bizonyítéka csupán, hogy megöregedtem, és innen fakad az a kötelességem is, hogy mindezeket elmeséljem az utánam jövő korosztálynak, akiket csúnyán át akarnak verni. Mindannyiunk kötelessége volna, akik emlékszünk még arra, hogy is volt, és mindent meg is kellene tenni az ellen, hogy Orbánból nemzetmegmentő szentet faragjanak a lehülyített nép számára. Fogékonyság van erre, ahogyan az a Facebookon terjedő idióta, Orbán imádó versecskékből és dalocskákból kiderül. Ha úgy tetszik, az ész kötelessége a téboly elleni föllépés, mert idáig jutottunk. Valahogyan meg kell őrizni a totálisan átírni készülődő közelmúltat, mert ennek hiányában semmi nem állítja meg az Orbán vallás eszkalálódását.

Ez a CÖF felhívás vagy igény egy újabb – általuk tartalommal megtöltött – nemzeti ünnep kreálására csak ezt a célt szolgája és semmi egyebet. Másrészről viszont az el nem tagadható, hogy az az időszak, amit a CÖF most korszakhatárként akar megünnepelni, valóban a szabadság hűs levegőjét hozta el, de nem Orbánnak köszönhetően. Hanem éppen ellenkezőleg, az abban meglévő felszabadító fuvallatot épp ő állította el, így nézőpontomból és életem értelmét vizsgálva az volna a „függetlenségünk és szabadságunk szimbóluma” (ha már CÖF), ha ő eltakarodna. Ilyképp ez a nap lehetne a nemzeti ünnep is. És végül a legfőbb indok, én annak idején úgy ahogy fiatal voltam, és azt nem engedem. Egészen egyszerűen: nem adom Orbánnak a fiatalságom emlékét.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum