Garbó

Benedek bácsi már régóta nem volt a nők bálványa, és magunk közt szólván nem is akart az lenni. Elvolt ő magában, vénségére élvezve azt a szabadságot, amire ugyan fiatalabb korában vágyott, de nem tudta, hogy létezik is, hogy nem dirigál neki senki, ide tedd ezt meg oda, hajtsd le a WC ülőkét, ne egyél zsírosat vagy ne igyál fröccsöt, és az ezekből következő tágas szabadság. Hogy az udvaron diskurálhat a rigókkal, hallgathatja a fák lehulló levelének lágy neszét, haverkodhat egy vakonddal, káromkodhat vagy fütyörészhet kedve szerint, szóval olyan az élet, mintha egy vadló volna a prérin, ha sánta is, mert azért öreg volt, ez el ne feledjük.

Most, a nyár beköszöntével történt viszont meg az, amiről azt hitte, soha nem következik be, hogy egyszer csak zavarta a világ tágassága, nem lelte a helyét a szabályok nélküli életben, s mindeme átváltozásoz elég volt bő fél év, mert októberben kezdődött minden, amikor nekilátott szelíden köhögetni a világ az aranyló lombok alatt. Benedek bácsi fázós volt kicsinyég, így, amikor hajnaltájt ködöket pipáltak már a fák, garbót öltött, hogy a nyaka kellemesen védve legyen. Garbóban volt reggel, délben és este, sőt, de ezt csak suttogva írom ide, garbóban is aludt, volt ilyen pizsama garbója neki, amely semmiben sem különbözött a nappali, köznapi vagy ünnepi garbótól.

Még a nagyanyjától hallotta a bölcsességet, miszerint a télnek nincs szép ruhája. Ennek értette az ontológiai mélységeit, de azért ügyelt arra, hogy a garbói szépek fessek legyenek, ha már muszáj viselni őket, hogy kellemesen melegítsék a torkát, a gigáját, a tarkóját, hogy így meleg kuckóból nézhesse majd a kanyargó fagyokat, süvöltő szeleket, hogy a boldogság a barátságos meleg szobában legyen. És nem vette észre, hogy ez maga az öregség, pedig az volt. Hiába szólt a jazz, meg a rock, hogy nem nótaszóra élte az életét, attól még telt az idő, csak az illúzió volt más, de ezt lehetetlen elmagyarázni, és nem is akarja senki sem, mert máma a garbóról mesélünk messzi folyományokkal.

Mert ugyanis telt-múlt az idő a langymeleg idillben, cserélődtek az örök garbók Benedek bácsi nyakán, torkán, a haja alatt, hogy még márciusban is együtt voltak, mikor is jött ez a járvány újabb szabályokkal és takarásokkal, maszkkal és sávokkal az időben, hogy mikor mit lehet és mit nem. És ez olyan volt, mintha ordibáltak volna vele, hogy hajtsa le a WC ülőkéjét, halkítsa le a zenét, a szabályok lettek a zsémbes asszony, viszont megtanult együtt lenni velük, sőt, ha jobban belegondolunk, jól is esett a gépies monotonitás, és föl sem fedezte benne az elhülyülő szolgaság veszedelmét, ami akkor tört rá váratlanul, amikor egyszer csak nagy ereje lett a Napnak.

Mert hűvös volt ez a tavasz, nem akart megérkezni soha. Még szerencse, hogy garbóban volt, mint emlékezhetünk, így nem zavarták a szeszélyességek, ha kilépett az utcára maszkban, garbóban, hogy csak a feje búbja állt ki a nagyvilágba, még jól is érezte magát. Kémnek képzelődött, mindenféle álruhás hősnek, aki indul megmenteni a királylányt, hogy aztán az zsémbeljen vele húsz év múlva, hogy hajtsa le a WC ülőkét. De ebbe a győzedelmes legkisebb fiúk soha nem gondolnak bele, hogy együtt élnek, míg meg nem halnak. És a vége felé, amikor olyanok lesznek, mint valami szétfolyó sajt, meg tudnák fojtani a párjukat, viszont élni sem bírnak nélküle.

Idáig nem jutnak el a bamba mesék, és mi is csak azért mondtuk el, hogy elébe menve keressük az értelmét annak, ami történt, tudva jól, hogy meglelni nem fogjuk soha. Mert ugyanis amikor a tavaszt átugorva ráült a nyár a vidékre, egy napra esett, hogy Benedek bácsi a garbót odahagyta, szélnek eresztette a gigáját, más hatalmasságok pedig fenséges engedélyt adtak, hogy a maszkot is el lehet feledni. Így amikor Benedek bácsi először lépett a világ színpadára e kellékek nélkül, úgy érezte magát, mint egy meztelen csiga, pucér rúdtáncosnő, sőt, úgy érezte, garbó nélkül billeg a feje, maszk nélkül pedig orkánok fújnak a szájában.

Vissza is menekült a jótékony lakásba, s valami furcsa fordítottság okán most kapkodta a levegőt, mert túl sok volt belőle, féltette a fejét, hogy leesik, annyira hiányoztak neki a kötöttségek, hogy nekilátott felhajtogatni a WC ülőkét, elmosogatott, és mindig letörölte a lábát a lakásba lépve. A rigók meglepve nézték, mi van itt, a vakond kikönyökölt a túrás tetején, igazgatta a kertészgatyáját, Benedek bácsi pedig elkezdte keresni a rendet, majdhogynem misére járt. Feledte a zenét, egyperces híradókat nézett a tévében, visszavette a garbót, élire vasalta a maszkot, és nem azért, mert kellett volna, hanem, mert rendnek kell lenni. Elkezdte rajongani a kedves vezetőt arra adva igazolást, hogy mennyi az élet. Semmi se.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: ,

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum