Csokipapír

Kásler Miklós kirúgta az Országos Orvosi Rehabilitációs Intézet igazgatóját, mert valószínűleg nem tetszett a képe. Volt valami indok, de lehetett volna egészen más is, mint ahogyan előtte pár nappal a Fejér Megyei Kórház vezetőjénél is találtak valamit, hogy meneszthessék. Mire nem jó a veszélyhelyzet meg a rendeleti kormányzás, ezek örve alatt sokkal flottabbul el lehet intézni olyan dolgokat, amelyeket a köznapokon is lehetne, csak macerás volna. Megszabadulva mindenféle egyeztetési színjátékoktól, meg a szavazás álságos időtöltésétől, katonásan, vezényszóra mennek a dolgok.

Ilyen volt az is, hogy pénteken arra ébredtek a magyar munkások, megjelent a Magyar Közlönyben, hogy a cégek egyoldalúan bevezethetik a huszonnégy hónapos munkaidő-keretet, ami azzal jár, hogy dolgoztathatók havi egy pihenőnappal, robotolhatnak heti hatvan órát túlórapótlék nélkül, sőt, ilyen időkben, amikor leáll a gyár, negatív órákat gyűjtögethet a dolgozó, amit meg kell fizetnie, ha el akarna menni a cégtől, vagy épp nyugdíjba készül. Mindezt azért, mert a kedves vezető szereti a népét, a szíve csakis érette dobog, és nem másért, ezért rohangál most reggeltől estig Michelin-babaként.

Valahogyan itt kell tartani a rabszolgatartókat, hogy kilegyen a statisztika a munkaalapú társadalomban. De például a kultúra területén dolgozók is boldogok lehetnek, mert novembertől nem lesznek közalkalmazottak. Ez is fontos volt járvány idején, ahogyan a Budapest-Belgrád vasútvonal dolgainak titkosításával sem lehetett várni, meg a többi cuki kurvasággal sem. Mondom, egészen könnyen irányíthatóvá vált az ország is, mint ahogyan minden diktatúra is olajozottan működik, csak csettinteni kell, és kész is, későbben majd elég lesz morrantani egyet, és máris teljesül minden óhaj.

Addig is azonban, míg ezt a vágyott, és hatalmi szempontból ideális állapotot elérjük, az általánosságok helyett nézzük a mi kedves vezetőnk és népe ambivalens viszonyát. Mégpedig azért, mert az Országos Orvosi Rehabilitációs Intézet dolgozói, miután tapssal, énekszóval és könnyekkel búcsúztatták el igazgatójukat, levelet intéztek Orbán Viktor miniszterelnökhöz és Pintér Sándor belügyminiszterhez, hogy – hozzá miért, az nem egészen világos – nézzenek ennek a Káslernek a koszos körmére, és bírálják felül annak kirúgási döntését, ha lehet. Nem fog lehetni.

Ez az aktus egyébként a végső kétségbeesésé, a halálraítélt kegyelemért esedező levele, de mindent el is mond kis hazánk berendezkedéséről és működéséről, hogy hogyan mennek itt a dolgok. Remélhetőleg a kétségbe esett dolgozók nem leledzenek abban a tévhitben, hogy a kedves vezető, aki ezekben a napokban még az utolsó disznóólat is felkeresi, hogy ott hőmérőztesse magát, szóval, hogy a méltóságos és kegyelmes úr nem tudott a főnökük kirúgásáról, illetve nem hagyta jóvá maga is. Dehogynem, talán még a személyes kívánsága is volt, mert esetleg húsz éve rosszul nézett rá ez az igazgató.

Ki tudja? Viszont a járvány és a felhatalmazás meg a vészhelyzet módot ad minden függő vagy eddig félig-meddig demokratikus nehézségekbe ütköző aljasság megtételére. És ezt ne úgy tessenek gondolni, hogy eddig nem azt csinált, amit akart, dehogynem, csupán számos akadállyal megküzdve érhette el aljas céljait, amely gátak most eltűntek, rossz képpel: leomlottak, mint Jerikó falai, hogy Nagy Feróról is megemlékezzünk. Csakhogy ez a levél, hogy ettől mit remélnek ezek a kétségbe esett dolgozók, hogy milyen csodában is bíznak, ez momentán nehezen kihüvelyezhető.

Mert ha ők ugyan és talán nem is, de én például egészen élénken emlékszem 2014 decemberére, mikor is a szintén halálra vált dohányipari dolgozók küldtek csokit a Parlamentbe, hogy felhívják a figyelmet, és kérjék, ne szavazzák meg a TrafikMutyi 2.0-ás törvényt. A csokoládé hátoldalán ez állt: „Én azt szeretném az angyalkától, hogy a szüleink ne veszítsék el a munkájukat. Segíts kérlek tejesíteni! Szavazz nemmel a dohányipart érintő törvényekre!” Orbán mit tett erre, na mit? Semjén haverjával fölzabálta a csokit, a törvényt megszavazták, a dohányipari dolgozóknak pedig még csak annyit sem mondott, bakfitty. Így valahogy.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum